2011.02.17.- A fa

KRITIKA

Charlotte Gainsbourg több oldalról támad. Ez a szerencsésebb oldal.

Vörös Adél

Mert az Antikrisztusban is láthattuk nemrég gyötrődni a színésznőt (bár ne láttuk volna, vagy bár ne úgy!), ám Julie Bertucelli (Mióta Otár elment) 2010-es filmje egy bizonyos szempontból épp az ellentéte Lars von Trier opuszának. A fa igazi „szeretetfilm”, s ha az Antikrisztust az Ökumentikus Zsűri anti-díjjal jutalmazta, ez a munka épp az, ami a lehető legszeretetreméltóbb s lehető legkevésbé moralizáló formában mesél alapvető emberi értékekről.
Főhőse egy nő és gyerekei. Az apa a film elején meghal, a feladat az anyára (Charlotte Gainsbourg) hárul, hogy továbbvigye az életet, négy kisgyereknek mutatva utat és értelmet élni, miközben ő maga is küszködik mindezzel. A ház előtt egy hatalmas fügefa terpeszkedik, amely a történet egy pontján veszélyezteti a házat s a benne élőket – a baj csak az, hogy a fa az egyik gyerek fantáziájában magát az eltávozott apát őrzi.
Nem nehéz ráérezni a szimbólumra, a film mégsem didaktikus: az ausztrál vidék, a flóra-fauna, a bájos gyerekszínészek mind olyan alapvető minőségeket-helyzeteket festenek a néző elé, ami moziban különben már ritkaság, vagy legalábbis ritkaság giccs nélkül: gyermeki ártatlanság, a gyász megélése, ember és természet organikus egysége. A színészek mellett a hetedik szereplő, maga a fa pedig külön dicséretet érdemel a casting oldalán.

100 perc, francia-ausztrál-német-olasz

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. 2011.01.13.- Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
2. 2011.02.03.- A király beszéde
3. 2011.02.10.- London Boulevard