2011.03.10.- A rítus
KRITIKA
Anthony Hopkins nemrégiben azt nyilatkozta, hogy az alkohol segített neki rátalálni a vallásra.
Alan Smithee
Nos, legújabb ördögűzős filmjét tavaly hazánkban forgatta, és lehetne itt most bulvárosan kombinálgatni, hiszen tudjuk, hogy a Jézus- és Mária-jelenések többségéért a hazai tablettás borok okolhatók, de nem hinném, hogy Mr. Hopkins feltétlen erre gondolt. Bár ki tudja.
A film komoly hendikeppel indul, hiszen az ördögűzős műfajban Friedkin klasszikusa után nehéz újat mutatni, bár néha akad azért érdemleges próbálkozás (Ördögűzés Emily Rose üdvéért). Mikael Hĺfström (Könyörtelenek, 1482) filmje a műfaj összes bevált elemét (értsd: kliséjét) felvonultatja. „Igaz” történeten alapszik, tehát próbál egyensúlyozni a létező és a természetfeletti között, de nem fogunk meglepődni a fiatal, rutintalan, hitehagyott pap és öreg, sok sötét dolgot tapasztalt atya főszereplő párosán sem. Az ijesztések színvonala is nagyon váltakozó, találkozhatunk a legócskább, hirtelen, erős Dolby hanghatás kíséretében felbukkanó állattal, de akad néhány tényleg riasztó szcéna is, miként a képi világ is tud nagyon sötét és nyomasztó lenni az ezt igénylő jeleneteknél. Hazánk ezúttal Rómát alakítja több-kevesebb hiteleséggel, ami Oscart ugyan nem ér, de talán még több stábot lehet majd idecsábítani, és talán még megérjük, hogy mehetünk statisztálni mondjuk a Battle: Budapest forgatására, vagy esetleg Michael Bay kettéfejelteti egy böszme nagy robottal a Parlamentet. Amíg azonban ez nem történik meg, maradnak az ilyen biztonsági játékos iparos munkák, mint A rítus, amivel végül is nincs nagy baj, mert lehetne ennél sokkal rosszabb is…
114 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!