2011.03.03.- Elhajlási engedély
KRITIKA
Igen, füvezéssel és kanos negyvenesekkel nem túl eredeti poénkodni, és igen, a különc mellékszereplők és gusztustalan viccek bedobása sem új. De kit érdekel, amikor szénné röhögjük magunkat!
Hlavaty Tamás
Ha ábrán kéne bemutatnunk az Én és én meg az Irén, illetve a Keresd a nőt! rendezőinek új moziját, melyet bátran nevezhetnénk a Farrelly tesók saját Bob és Carol és Ted és Alice-ének, akkor az lenne a legcélszerűbb, ha egy emberi testen modelleznénk a film felépítését. Eszerint három fő részt kapunk: fej, szív és a csípő alatti szféra. Mondani sem kell: az Elhajlási engedély fejben a leggyengébb: adott két fásult házaspár, melynek nőtagjai (Jenna Fischer, Christina Applegate) egy hétre megengedik férjeiknek (Owen Wilson, Jason Sudeikis), hogy szabadon, szankció nélkül csajozhassanak. Persze tudjuk, hogy a sztori csak egy végre futhat ki, így már menet közben elkezdünk félni az utolsó kínos, kötelező jelenettől. A szív rész annyit takar, hogy az alkotók szerették volna, ha a fináléra annyira megkedveljük a karaktereket, hogy meghatódjunk ”megpróbáltatásaik” végének láttán. Amúgy tényleg szimpatikusak a figurák, még a gyakran ripacskodó Wilson is, de inkább a poénok hoznak közel minket egymáshoz. Altesti szférában viszont kimondottan erős a film, az obszcén gegek és szituációk remekül működnek, a jelenetek okosan vannak felépítve, nincs üresjárat, a poénokon pedig tényleg csak a legprűdebb nézők nem röhögnek. Mocskosul jó szórakozás!
105 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!