Közel

By Echte on 10 November 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.11.03. (Close) A két tizenhárom éves fiú, Leo és Remi a gondtalan gyerekkor idilli életét élik. Mindketten szerető családban nevelkednek Belgium egyik gyönyörű vidékén. A nyár hosszú hónapjaiban minden percet együtt töltenek, elmerülnek a saját maguk által kitalált, bonyolult történelmi szerepjátékokban, bicikliznek, frissen szedett gyümölcsöt esznek, és segítenek szüleiknek a gazdaságban is. Az iskola kezdete azonban kiszakítja őket érintetlen saját világukból, majd intenzív barátságuknak hirtelen vége szakad. Léo nem képes megérteni, hogy mi történt, ezért Sophie-hoz, Rémi édesanyjához fordul segítségért.

OSCAR-JELÖLÉS 2023
(Legjobb nemzetközi játékfilm)

KRITIKA

Használható-e a „hiszen még csak gyerek” kifogás, ha a felelőtlen viselkedés végzetes következményekkel jár? Lukas Dhont megható filmet készített a barátság szépségeiről, a szakítás fájdalmáról és a felnövés traumájáról.

Rácz Viktória

A belga író-rendező első nagyjátékfilmje, a balett-táncosnak készülő transz lányról szóló Lány nemcsak a legjobb első filmnek járó Arany Kamerát nyerte el a 2018-as Cannes-i Filmfesztiválon, hanem az LMBTQ-filmeket díjazó Queer Pálmát is. Bár Dhont következő rendezése, a Közel szintén a másságukkal küszködő kamaszokról szóló érzékeny felnövéstörténet, nem egyértelműen queersztori. Dhont hőseinek szexualitása ugyanis nincs kimondva: Léo (Eden Dambrine) és Rémi (Gustav De Waele) két egymással rendkívül bensőséges és szeretetteljes kapcsolatot ápoló 13 éves fiú, akik sülve-főve együtt vannak, amikor viszont a nyári szünetből visszatérnek az iskolába, az osztálytársaik melegnek nézik őket. Mindez nem úgy történik, ahogy a tinifilmekből megszokhattuk: nem ordibálnak sértő kifejezéseket, nem verik meg őket, még csak nem is rosszindulatból teszik fel a kérdést. Mégis, Léót annyira bántja ez a feltételezés, hogy fokozatosan elkezdi fizikailag és érzelmileg is eltávolítani magát Rémitől, aki nem tudja mire vélni és feldolgozni ezt a hirtelen jött elhidegülést.
Dhont coming of age-melodrámája szintén Cannes-ban debütált, és el is nyerte a zsűri Nagydíját, majd idén ősszel a miskolci CineFest versenyprogramjában is szerepelt, ahol a CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűrije is díjazta. Nem meglepő, hiszen a Közel tökéletes fesztiválfilm, ami súlyos témákat boncol, Dhont mégis annyira lágyan és andalítóan, ugyanakkor autentikusan meséli el a történetet, hogy könnyedén meg tudja szerettetni filmjét a közönséggel. Szép szereplőkkel, meleg színekkel, gyönyörű belga virágmezőkkel, a jólétben és elfogadásban tobzódó nyugat-európai közeggel kontrasztot alkot a homoszexualitásukkal küzdő kamaszokról szóló szociodrámák tipikusan karcos, rideg, nem egyszer erőszakos világával. A központi tragédia viszont ettől még nem lesz kevésbé szívbe markoló, és a Közel azt is megmutatja, hogy a világ legliberálisabbnak gondolt pontjain élő tizenévesek is küzdenek a kortársaiknak való megfeleléssel, az ideálisnak gondolt nemi szerepek elsajátításával.
A rendező kiváló színészeket talált a két fiú szerepére. Az ambivalens Léót alakító Eden Dambrine kapta a nagyobb feladatot, mivel az ő szemszögét követjük végig, de Gustav De Waele is fantasztikus az elhagyott barátként: az eltávolodásra adott reakcióiban mindvégig lehet érezni az időzített bombát, egyedül Léo nem veszi észre a jeleket. Melodramatikus jellegéből adódóan a Közel erősen támadja a könnycsatornáinkat, ám a film feszültséget építő első fele határozottan erősebb, mint az utolsó negyedet jellemző katartikusnak szánt érzelmi dömping. A kissé elnyújtott, már-már a hatásvadászat mezsgyéjén mozgó lezárás láttán nézői habitustól függően ki a zsebkendőjét, ki az óráját veszi elő.