2011.01.27.- Emberek és istenek

KRITIKA

Egy újabb művészfilm, amely súlyos morális kérdéseket dob be, majd hagyja őket leúszni a lassan hömpölygő jelenetek folyamán.

Hlavaty Tamás

A 2010-es cannes-i zsűri nagydíját kiérdemlő, igaz történetet feldolgozó film a kilencvenes évek második felében játszódik Algériában, ahol néhány kolostorban élő francia szerzetes az iszlám fundamentalisták és a kormány erőszakos hadseregének kereszttüzében reked. A film első felében a falu lakóit ismerjük meg, közösségüket a szegénység ellenére is összetartja a kölcsönös odaadás. Az egyre véresebb terrorakciók azonban árnyékot vetnek a hétköznapokra, és nyilvánvalóvá válik, hogy a gyógyszerkészlettel is rendelkező szerzetesek élete is veszélyben forog. Ők azonban mégsem menekülnek el, bármi történjék is.
Az Emberek és istenek olyan, mint egy spirituális ostromfilm, ahol a bástya a jóságba vetett hit, amit fegyver nélkül, maradásukkal védelmeznek meg a keresztények a fenyegető erőktől, melyek szent könyvek szavai mögé bújva, fegyverrel terjesztik az igét, vagy épp helikopteren emelkednek a magasba, hogy isten helyett döntsenek életről, halálról. Lehet, hogy ez leírva jól hangzik, de a legtöbb nézőnek bizony meg kell küzdeni az unalommal, hogy valami katarzis-féleséget érezzen, mivel Xavier Beauvois rendező nem volt szűkmarkú a felesleges passzusokkal. A megrázó utolsó vacsora-jelenet viszont emlékezetes pillanat és szerencsére a befejezés sem hatásvadász.

122 perc, francia

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. 2011.01.13.- Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
2. 2011.01.13.- Rubber
3. 2011.01.20.- Egy néma kiáltás