Fekete telefon
2022.06.23. (The Black Phone) A telefon ki van húzva. És csörög. Finney Shaw-t, a félénk, de eszes 13 éves fiút elrabolta egy szadista gyilkos, és egy hangszigetelt pincében tartja, ahol a sikításnak nincs sok haszna. Amikor a falon egy kihúzott telefon csörögni kezd, Finney rájön, hogy a gyilkos előző áldozatainak hangját hallja. Akik eltökélték, hogy nem fogják hagyni, hogy ami velük történt, az megtörténjen Finney-vel is…
KRITIKA
Halló, halló, itt a bosszú beszél a túlvilágról! Stephen King egyik fiának nagyon rövid novellájából a Sinister és a Doctor Strange rendezője készített nagyon ütős, a ’70-es évek miliőjét remekül megidéző, nyílt, puritán, mégis kihívó horrorfilmet.
Kovács Gellért
Emlékeim szerint Ethan Hawke másodszor játszik sorozatgyilkost (az első film címét kivételesen nem árulnám el, mert ott valamennyire fontos, hogy mikor derül ki, ő a hunyó). Ám ilyennek, mint itt, még nem nagyon láthattuk. Nem ez az első Blumhouse-filmje (a Sinister mellett A bűn éjszakájában is főszerepet vállalt), s láthatóan nagy bizalommal fordul a leginkább kisköltségvetésű horrorokra specializálódott cég felé. Színészi szempontból mindenképpen a Fekete telefon számít együttműködésük eddigi csúcspontjának, még akkor is, ha kimondjuk, hogy e nagy szívvel és komoly szakértelemmel összerakott túlélőfilmnek nem is Hawke az igazi motorja. Joe Hill történetében ugyan rettentő fontos a Portyázónak hívott – A bárányok hallgatnak Buffalo Billjére és az Az lufis bohócára egyaránt emlékeztető – maszkos rém, ám az igazi főszereplők az egykori áldozatai, de legfőképpen persze a „final boy”, Finney (Mason Thames), aki pont a gyerekekre vadászó szörnyeteg pincéjében eszmél rá arra, hogy az ebben az esetben szó szerinti szellemi segítség mellett nem oldhat meg mindent anélkül, hogy fizikailag is megvédje magát.
Bizony, a Fekete telefon eminens módjára mondja fel azt a leckét, amelyet az olyan sötétebb coming of age-filmek diktáltak a filmtörténet lapjaira, mint például az Állj mellém!, vagy Az elveszett fiúk, s magabiztos suspense-kezelését, csodálatos gyermekszereplőit és Hawke zsigeri alakítását elsősorban arra használja, elsősorban azzal képes nemcsak szórakoztatni (és Stranger Things-módra megtekertetni azokat a bicikliket), de elgondolkodatni is, ahogy csúsztatások helyett vállalja véleményét: a film szerint ugyanis van az a pokoli helyzet – nem csak egy sorozatgyilkos kelepcéjében –, amikor, ha életben vagy csak szimplán egyben akarsz maradni, a pofonra pofonnal leszel kénytelen válaszolni. Scott Derrickson nem dicsőíti a testi erőszakot, egyszerűen csak annyit állít a Fekete telefonnal, hogy ha mindenhol – a családban és a kertváros bűneit elfedő rejtekhelyeken egyaránt –, meg kell küzdened a terrorral, előfordulhat, hogy pusztán az agytekervényeiddel és a lelkierőddel nem védheted meg magad. Az ártatlanságod elveszíted, tán örökre, de meglehet, hogy az már réges rég nem is a tiéd e földi pokolban.
S ezen a szomorú, különös módon mégis felemelő gondolatmeneten úgy vezet végig Derrickson, hogy közben egy pillanatra sem viselkedik másképpen, mint egy műfaji blockbuster készítője. A játékidő első felében kiváló ritmusban és lebilincselő atmoszférateremtő erővel építi a karaktereket, hogy aztán valóban tudjunk izgulni élőkért és holtakért – mindezt mindenféle érdemi fordulat, meglepő csavar nélkül. Ettől lesz legalább annyira realista pszichológiai értelemben is a Fekete telefon, mint amennyire talpraesetten bánik a természetfelettivel.
Mert hát mégiscsak optimista ez a film: hiszen azért azt megengedi magának, hogy megcsörrentsen egy telefont, amely el van vágva a külvilágtól.
102 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!