A francia kiadás
2021.10.28. (The French Dispatch) A szeretett kansasi születésű szerkesztő, Arthur Howitzer, Jr. halálának alkalmából A Francia Kiadás (egy széles körben terjesztett francia székhelyű amerikai magazin) szerkesztősége összegyűlik, hogy nekrológot írjon. A Howitzerhez kötődő emlékekből négy történet elevenedik meg: útinapló a Bicikliző Riportertől a város kétes hírű kerületeiről; “A betonremek”, egy pszichopata festőbűnözőről és az őt őrző nőről, egyben múzsájáról, továbbá rámenős műkereskedőkről; “Egy kiáltvány módosításai”, egy diáklázadás csúcspontján, a barikádok árnyékában esett szerelem és halál krónikája; és “A rendőrkapitány privát étkezője”, egy feszültséggel teli elbeszélés kábítószerről, gyermekrablásról és az étkezés művészetéről.
KRITIKA
Attrakció! Ez jut eszembe elsőre, ha Wes Anderson legújabb művét egy szóval kell jellemeznem. A rendező csúcsra járatja a saját filmes formavilágát, annyi filmsztárral, amennyit csak el tudott érni.
Csákvári Géza
A talán legautentikusabb életművet építő amerikai rendező, Wes Anderson legújabb műve, A francia kiadás már bőven kész volt a 2020-as cannes-i fesztiválra, ám miután a világ legfontosabb filmes versenye történetében először elmaradt a pandémia miatt, Thierry Frémaux kérésére dobozban maradt a film. Aztán az idei fesztiválon kiderült, hogy ez nem csak a rendezvénynek tett jót, hiszen Anderson mozija nem más, mint óda a francia kultúrához, annak beható ismerete nélkül pedig az élvezhetősége jelentősen behatárolt, ám a direktori stílus felnagyítása a narratív struktúra kárára sem segíti a desifrírozást – a felhőtlen szórakozásról nem is beszélve.
Ám szó, mi szó, a mű tulajdonképpen hommage és tiszteletadás a frankofónia előtt, ezt pedig szolgálja is a sztori, amely egy fiktív francia kisvárosban játszódik, egy úgyszintén kitalált kansasi újság, a Liberty, Kansas Evening Sun kihelyezett szerkesztőségében, amelyben a hazájukat Európára cserélő amerikai újságírók csapata igyekszik eleget tenni Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) főszerkesztő elvárásainak. A tollforgatók, akiket látunk, persze a wesandersoni stílusnak megfelelően karikaturisztikusak, nem igazi karakterek, sokkal inkább a printújság megelevenedő hasábjai. Csak hogy világos legyen: A francia kiadás egy nyomatatott kiadvány megelevenedő portréja, amelyet a rendező úgy álmodott meg, hogy újságot olvastat a nézővel a maga módján.
Szóval Wes Anderson jelen esetben arra törekedett, hogy ne csak a saját egyéni stílusát állítsa a filmnyelv szolgálatába, meg is akarta újítani azt. Szóval lapozza nekünk az újságot Anderson, a kolumnák életre kelnek, mi pedig megismerünk egy-egy sztorit, a mögötte álló újságírót és persze, ami a legfontosabb, a cikkek témájául szolgáló embereket. Ebből triviálissá válik, hogy a mű dramaturgiája mozaikszerű, több szinten is: önálló sztorik elevenednek meg, miközben időutazást is teszünk a XX. század közepére. Minden bizonnyal abba a korba, amelyben Wes Anderson a legszívesebben élne. Persze ez lehetne mind zseniális, de – és lehet, hogy akkor éppen ettől zseniális – a „látott” cikkek közül nem mindegyik érdekfeszítő. De amíg egy printlapnál átlapozzuk a minket nem érdeklő publikációkat, 
itt nincs rá mód. Mintha csak Wes Anderson találkozott volna Jerzy Grotowsky színházi rituáléjával: szeretné, ha a filmjét mindenki alaposan kiolvasná.
Ehhez azonban nem eléggé átütő A francia kiadás. A legjobb része pont az első fejezete a műnek, ami egy gyilkosságért elmegyógyintézetbe zárt, de zseniális festőről (Benicio Del Toro) szól, akiből adócsalásért bevarrt, műkereskedő rabtársa (Adrien Brody) világszenzációt csinál. A festőt viszont csak múzsája és modellje, egyben szívesen vetkőző börtönőre (Léa Seydoux) érdekli, a hirtelen jött siker nem. A többi fejezet viszont inkább fárasztó, mint lenyűgöző. Ezután szívesen le is tettem volna ezt a különleges filmújságot, így a mű nagy részét képzőművészeti kísérletként éltem (csak) meg.
108 perc, amerikai-német
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!