Titán
2021.10.28. (Titane) A 74. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legnagyobb vihart kavaró, egyben rendkívül megosztó filmje volt a Titán. A bizarr testhorror sokak meglepetésére elnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát.
Julia Ducournau rendezőnő a lehető legkicsavartabb módon foglalkozik az emberi kapcsolatok és a nemiség kérdéskörével. A kiváló francia színész, Vincent Lindon éveken át készült, hogy fizikailag megfelelő erőnlétbe hozza magát a főszerepre. A RogerEbert.com szerzője szerint a Titán “extrém film, ami egyszerre erőszakos, kíméletlen és vicces”. Az Observer kritikusa szerint “furcsa, gyakran kísérteties, néha vicces, de mindenekelőtt mesteri” alkotás.
Megmagyarázatlan bűncselekmény-sorozatot követően egy apa újra találkozik tíz éve eltűnt fiával.
Titán: hőnek és korróziónak ellenálló, ötvözéskor a többi elemnek rendkívüli szilárdságot adó fém.
KRITIKA
Az év legkényelmetlenebb filmjének nézése közben feszengeni fogsz a moziszékben ülve, de a Titán pont ezt a hatást akarja belőled kiváltani.
Tóth Csaba
Julia Ducournau Nyers című kannibálos, egyetemista lányokról szóló horrorja sajnos nem kapott magyar mozibemutatót annak idején, de ettől még a nemzetközi hírverésének köszönhetően viszonylag sokan megnézték legális vagy nem annyira legális formában. Akik látták a Nyerset, tudhatják, hogy Ducournau ugyan sokkolásban utazik, de a drasztikus képek és zsigerekig ható jelenetek mögött mindig van egyfajta allegória, egy olyan gondolat, amitől a sokkhatás rögtön érdekesebbé válik, és túlmutat önmagán. Ez a fajta filmkészítői stílus hatványozottan igaz a Titánra, aminek a puszta története elmesélve teljesen értelmetlennek tűnhet, ráadásul a Nyerssel ellentétben nem lehet behúzni egy olyan könnyen dekódolható kategóriába/zsánerbe sem, mint amikor azt a filmet kannibálhorrorként emlegettük. Ha már mindenképp jelzők mentén próbálom becsomagolni a Titánt, akkor a feminista és a punk szavak jutnak eszembe róla, és az is tagadhatatlan, hogy bár nem direktben transznemű történet, a fő témái közé tartozik a nemek összemosódása, felválthatósága és eltűnése is. A felsorolt dolgok talán riasztónak tűnhetnek, de a Titán magját a feltétel nélküli szeretet és az emberek szeretet és elfogadás iránti vágyának bemutatása adja, ami már van annyira univerzális, hogy bárki tudjon kötődni hozzá. Kötődni ugyanis éppúgy lehet a Titánhoz, ahogy rajongani is, szeretni azonban már nem nagyon, de Ducournau nem akarja, hogy a filmjét szeressék a nézők. Ő elsősorban hatni akar rájuk, és ezért minden eszközt bevet, legyen az egy autóval közösülő, majd később aztán a nemi szervéből fekete motorolajat folyató sztriptíztáncosnő képe, vagy néhány egészen kegyetlen gyilkosság túlontúl részletgazdag bemutatása. Ducournau filmje nagyjából negyedóránként vesz új irányt: olyan érzés nézni, mint vadul száguldani egy sofőrrel, akiről fogalmunk sincs, hová repeszt az autójával, mi a 
célja, és van-e a kocsiján fék. A felszínen nézve csak annyiról szól, hogy egy sztriptíztáncosnő/sorozatgyilkos kiadja magát egy tűzoltóparancsnok rég eltűnt fiának, aki sok év után megkerült a semmiből, majd a bizarr kezdet és a látszólag képtelen hazugság ellenére mégis létrejön köztük egy olyan emberi kapocs, amire nem is számítanánk, de a Titánt úgy jó nézni, ha az elsődleges rétegen, a sztorin és a sokkoláson szórakozunk, de közben a második réteg az, amin elgondolkodunk. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen lesznek, akiknek túl sok lesz Ducournau bátor és radikális agymenése. Ettől még a Titán a francia LMBTQ új hullámos filmjeinek (Jumbo, Portré a lángoló fiatal lányról…) eddigi legizgalmasabb és legemlékezetesebb darabja, és sokan lesznek, akik értékelni fogják a konvenciókkal drasztikusan szakító elbeszélésmódját.
108 perc, francia-belga
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!