Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 3 + 6    

A password will be emailed to you.

Ígérem, hogy visszatérek

2020.09.10. (Proxima) Sarah az egyetlen női tagja az európai űrprogramnak, ami rengeteg idejét veszi el. Egyedül neveli nyolcéves lányát és bűntudata van, hogy nem tölt több időt a gyerekével. Az anya-lánya kapcsolat újabb válságba jut, amikor Sarah-t beválasztják egy egyéves űrutazásba, a Proxima küldetésbe. Sarah látszólag megoldhatatlan válaszút előtt áll: imádott gyerekét egy évre hátrahagyja, és élete álmát megvalósítva a karrierjét válassza, vagy lemondjon mindenről és maradjon a kislányával?

KRITIKA

„Nincs olyan, hogy tökéletes űrhajós. Ahogy olyan sincs, hogy tökéletes anya.”

Villányi Dániel

proxima01Az utóbbi években mintha egy különös vonulat kezdene kibontakozni a sci-fi műfaján belül, amely az űrutazás világát a szülő-gyerek kapcsolat tematikájával párosítja – ezekben a filmekben az igazi utazás nem a Föld és a távoli bolygók, hanem a szülői és gyermeki szív között történik. Csillagok között, Ad Astra – Út a csillagokba, Csillagok határán… és most itt az Ígérem, hogy visszatérek, ami bizonyos vonatkozásban a legradikálisabb mind közül, hiszen lényegében nem is igazi sci-fi. A „tudományos-fantasztikus” tudományos része nagyon is stimmel benne, hiszen részletes alapossággal lehetünk tanúi annak, miként képeznek ki űrhajósokat egy távoli küldetésre, sőt, ezeket a realista jeleneteket a legtöbb esetben eredeti kellékekkel, olyan eredeti helyszíneken forgatták, mint a kölni Európai Asztronauta Központ, az oroszországi Csillagváros, vagy a Kazahsztánban található, de orosz bérletben működő űrkikötő, Bajkonur. Fantasztikum viszont nincs egy csepp sem a filmben, hacsak nem tekintjük azt annak, hogy a szereplői az első Mars-utazásra készülnek, ami a valóságban is már reális lehetőség, de néhány évet kell még rá várni azért.
A történet íve így attól a pillanattól indul, amikor egy francia űrhajósnő (Eva Green) eléri élete álmát, és bekerül a Mars-küldetésbe, és addig tart, amíg megtörténik a kilövés a Nemzetközi Űrállomásra. E két pont között viszont a főhősnőnek át kell értékelnie magában rengeteg mindent, és szembe kell néznie többek között azzal a kérdéssel is, hogy mi igazából az élete álma, és ott akar-e lenni tényleg azon a Földet elhagyó űrhajón. Hiszen közben van egy nyolcéves lánya (Zélie Boulant), akit ráadásul egyedül nevel, és akit ugyan rá tud bízni a volt férjére (Lars Eidinger), de egy egész évre távol kell majd lennie tőle, és egy egész év alatt annyi minden történhet. Sőt, annyi minden történhet már az alatt a pár hét-hónap alatt is, amit a kiképzés és a karantén miatt külön kell tölteniük. (Egyedül talán azt sajnálhatjuk, hogy nem indított a csproxima02elekmény kicsit korábbról: megnéztük volna a főszereplő most adottnak vett döntése pillanatát, annak homályban hagyott lelki hátterét. Miért döntött az út vállalása mellett, és ha ennyire egyértelmű a döntése, miért volt az?) A film sztorija így a főhősnő érzelmi útjának története, ahogyan egyszerre próbál megfelelni a szakmájában és egyszerre próbál megfelelni anyaként – miközben pontosan tudja, hogy a kettő együtt ezúttal lehetetlen, és különben sincs olyan, hogy tökéletes űrhajós, ahogyan tökéletes anya sincs. A „hogyan egyeztethető össze az anyaság a munkával?” látszólag elcsépelt és egyszerű, valójában nagyon-nagyon nehéz és bonyolult kérdését többszörösen körbejárja a film, de a válaszokat nem okfejtések, hanem érzelmek között keresi. Olyannyira, hogy ebből egy erősen megkérdőjelezhető dramaturgiai húzása is következik. A főhősnő egyik tette ugyanis simán értelmezhető úgy, hogy némi személyes lelki megingás miatt kockára teszi az emberiség nagy vállalkozását, és ez a női mivoltából következik, mert a film többször is hangsúlyosan bemutatja, hogy a körülötte lévő férfiak mennyiben másként élik meg a szülői szerepüket. Így bármennyire is feminista filmről van szó, paradox módon tulajdonképpen azt is állítja egy ponton: hiba volt ebben a melóba egy nőt bevenni.
Ettől a kritikus, félreérthető húzástól eltekintve viszont nagyon szépen építi fel a filmje dramaturgiai és érzelmi ívét is Alice Winocour, akinek eddigi nagyfilmes rendezései (Augustine, proxima03Maryland) elkerülték a hazai mozikat, ellentétben a remek, szintén női sors(ok)ról mesélő Mustanggal, amit társíróként jegyzett. Az Ígérem, hogy visszatérek minden űrutazásos kulisszája ellenére egy csendes, nagyon földközeli kamaradráma, ami ráérős érzékenységgel koncentrál az emberi pillanatokra, sőt, igazából azokból építi fel az egész cselekményét. Nagyon ritkán használ zenét, nagyon közel megy a szereplőkhöz, pőrén mutatja meg őket minden gyengeségükkel és problémájukkal együtt. Ehhez szüksége van olyan teljesítményt nyújtó színészekre is, akikkel ez a kockázatos koncepció működni tud. A német-francia-orosz koprodukcióban készülő filmben felvonulnak mindhárom nemzet kiváló színészei, sőt, még egy hollywoodi sztár is akad Matt Dillon személyében. Ő a társaihoz hasonlóan komoly szakmai alázattal játszik Eva Green alá, aki végre a képességeihez méltó szerepet kapott az utóbbi évek mindenféle rossz emlékű Sin City és 300 folytatásai, meg Tim Burton-produkciói után. Mert ez elsősorban az ő filmje: lényegében az egész történet az ő arcán játszódik le, pontosabban az ő és Zélie Boulant arcán. Utóbbi gyerekszínészként szintén a film nagy találata, olyan érzelmi folyamatok megmutatására képes néhány rezdüléssel, amik nem csak tökéletesen hitelesnek tűnnek a mozivásznon, de átélhetővé is, egy-egy pillanatra visszarepítve minket abba az állapotba, amikor még mi sem akartuk elengedni a mama kezét. Javítsuk a fenti mondatot: az Ígérem, hogy visszatérek kettejük filmje, egy olyan anya-lánya mozi, ami történetesen űrhajók és csillagok árnyékában játszódik.

voxmeter075

107 perc, francia-német

Kapcsolódó cikkek:
Arany Málna-nyertesek 2019
2011.05.12.- Paul
2011.03.17.- Dobolj, ha tudsz!

Kapcsolódó cikkek:

  1. 2011.09.29.- Csak tudnám, hogy csinálja
  2. Világpolgárok
  3. Kontroll nélkül

 

Szólj hozzá!