Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 12 + 3    

A password will be emailed to you.

Interjú: Tim Robbins

Tim Robbins: „Olyan mozikat készítsünk, amiket az emberek 10-20 évvel később is meg akarnak nézni”

Tim Robbins kapta idén a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál Kristály Glóbusz-díját a világ filmművészetében játszott fontos szerepéért, a VOX-nak pedig lehetősége nyílt arra, hogy az életműdíj apropóján beszélgessen a legendás színésszel. A politikai aktivistaként is ismert színész már a fesztivál nyitógáláján előadott beszédében is Trumpot támadta, ráadásul első rendezése, az 1992-es Bob Roberts – amit telt ház előtt vetítettek a fesztiválon – gyakorlatilag megjósolta Donald Trump eljövetelét.

Tóth Csaba

Sokan úgy gondolják, hogy a művészeknek és a művészeteknek nincs különösebb hatalma a politikusok és a hatalomgyakorlók fölött, azonban bárki is legyen a Fehér Házban, mindig nagy figyelmet tulajdonít annak, hogy mit mondanak róla Hollywoodban. Mit gondol, miért alakult így?

Nem gondolom, hogy ne lenne semmilyen befolyásunk a hatalom gyakorlóira, mert ha nem lenne, ők sem dolgoznának olyan sokat azon, hogy megpróbáljanak bennünket jelentéktelennek feltüntetni. A filmkészítőknek nem az a kötelessége, hogy kiálljanak és felszólaljanak Trumppal szemben, hanem az, hogy olyan történeteket meséljenek, amelyek rezonálnak a valósággal, és megtalálják azokat a sztorikat, amiket nem feltétlenül mondanak el manapság. Művészként mindig az emberi oldalra, az emberi szenvedésre kell fókuszálnunk. Ha egy filmkészítő rálel az emberi igazságra, az mindig felszabadító és inspiráló tud lenni a nézők számára.

TimRobbin01Az megoldást jelenthetne a jelenlegi helyzetre, ha a showbusiness oldaláról érkező Donald Trumppal olyasvalaki szállna szembe a következő választásokon, aki maga is a showbusinessből érkezett? Olyanokra gondolok, mint Oprah Winfrey vagy Dwayne Johnson…

A probléma túlmutat Trump személyén. Ő csak a következménye 30-40 évnyi politikai stratégiának és propagandának, ami kitaposta számára az utat, hogy most elnök lehessen. Attól, hogy őt elmozdítanánk a hivatalából, a probléma még nem szűnne meg. A gondjaink ott vannak azokban a politikai- és médiarendszerekben, amiket kiépítettünk magunknak.

Lenne kissé konkrétabb?

A médiában sokáig jelen volt az ún. igazságosság elve, vagyis az, hogy egy politikai témában nemcsak az egyik felet szólaltatjuk meg, hanem helyet adunk a másik fél, vagy akár felek véleményének is. Amikor az anti-monopolizációs törekvéseket megfúrták Clinton idején, jött egy rakatnyi multimilliárdos, akik tömegével vásárolták fel a tévé- és rádióállomásokat Amerikában, hogy aztán felrúgva az igazságosság elvét, véleménymonopóliumokat hozzanak létre. Ennek köszönhetően lehetővé vált, hogy az évek során egyre inkább háttérbe szoruló konzervatívok ismét megerősödjenek. És megcsinálták. Nehogy bárki azt higgye, hogy ők képviselik az amerikai nép többségének véleményét! Úgy rajzolták meg a választási körzeteket, hogy az nekik kedvezzen, és kevesebb szavazattal is többséget tudjanak szerezni. A republikánusok a gazdag kisebbség érdekeit képviselik, és mi országként jóval progresszívebbek vagyunk náluk. Az amerikaiak többségének fontos az egészséges és biztonságos környezet, a magasabb bérek, a színvonalas oktatás és a jó egészségügy. A republikánusok stratégiája az, hogy mindez sose valósuljon meg, hiszen akkor többet kellene adózniuk. A probléma tehát elsősorban nem Trump, hanem az, hogy az országunkban a többség hangját elnyomja egy kisebbség.

Nem tart attól, hogy egy olyan korszak felé tartunk, amikor egy színésznek baja lehet abból, ha felemeli a szavát a rendszer ellen? Visszatérhetnek a feketelisták?

Fordítsuk meg a kérdést! Milyen embernek érezném magam, hogyha nem emelném fel a szavam a rendszer igazságtalanságai ellen? Tükörbe tudnék nézni ezek után? Ha az életem során folyamatosan biztonsági játékot játszottam volna, soha nem találkoztam volna ennyi izgalmas és inspiráló emberrel. Azt, hogy olyan rendkívüli embereket ismerhettem meg, mint Paul Newman, Harry Belafonte, Fred Rogers, Bruce Springsteen vagy Nelson Mandela, csakis annak köszönhetem, hogy mindig ki mertem nyitni a számat.

Egyszer komoly kritikát is kapott ezért a South Park alkotóinak bábfilmjében, az Amerika kommandó – Világrendőrségben. Mit gondolt erről?

Ez már vagy húsz éve volt, nem? Nem láttam, ezért nem is szeretnék rá reagálni.

A szomszéd című filmjében már akkor alt-right karaktert játszott, amikor még nem is ismertük az alt-right szó jelentését…

A téma talán akkoriban kevésbé forgott közszájon, mint manapság, de engem nagyon is foglalkoztatott már azelőtt, hogy megkaptam volna A szomszéd forgatókönyvét. A rasszizmuson és a gyűlöleten alapuló belföldi terrorizmusnak komoly hagyományai vannak az USA-ban. Rengeteg különféle gyűlöletcsoportot találhatsz magadnak Amerika szinte bármelyik korszakából, és ez igaz a jelenre is. Fegyveres csoportokról beszélünk, akik bármikor készen állnak arra, hogy erőszakos eszközökkel avatkozzanak be a politikai folyamatokba.

TimRobbins03Első rendezésével, a Bob Robertsszel gyakorlatilag prófétának bizonyult. Mai szemmel riasztó nézni egy filmet, ami egy Trumphoz hasonló figura felemelkedését mutatta be 25 évvel Trump előtt…

Prófétisztikus, ahogy Jack Black mondaná. (nevet)

Úgy tudom, hogy a filmben elhangzó country dalok kapcsán egy kiadó annak idején felkereste önt egy lemezszerződéssel. Ennyire nem jött át nekik, hogy ezek a számok inkább afféle gúnydalok, vagy paródiák?

Az történt, hogy meglátták benne az üzleti lehetőséget. Viszont én sehol sem szerettem volna találkozni ezekkel a számokkal úgy, hogy nincsenek kontextusba ágyazva. Azok a dalok nem azért íródtak, hogy rádióslágerekké váljanak. Ha újra meg akarod hallgatni a dalokat, újra meg kell nézned a filmet. (nevet)

Ha már előbb Jack Blacket említette… Igaz, hogy ön fedezte fel őt Hollywoodnak?

Akkor találkoztam először Jackkel, amikor még csak tizenkét éves volt. Volt egy színdarabom a társulatommal, az Actor’s Ganggel, amit én írtam és rendeztem, őt pedig beválogattam a szereplők közé. Ezután folyton együtt lógott velünk, eljött megnézni az előadásainkat, és amikor betöltötte a tizennyolcat, csatlakozott hozzánk. Rengeteg darabban játszott velünk, ezek voltak az ő színészi szárnypróbálgatásai. Itt találkozott Kyle Gass-szel is, akivel hatalmas barátokká váltak, és később megalapították együtt a Tenacious D zenekart, illetve ennek a társulatnak köszönheti azt is, hogy szerepet adtam neki a Bob Robertsben, ami végül az első filmes munkájának bizonyult.

Az áttörést jelentő szerepét a Pop, csajok satöbbiben önnek, vagy a társulatuk másik tagjának, John Cusacknek köszönhette?

Ahhoz semmi közünk nem volt. Jack Black azt a szerepet saját magának és a tehetségének köszönhette.

Jól érzem, hogy szinte csak olyan munkákat vállal, amelyeknek van valami politikai mondanivalójuk?

Azok a filmek érdekelnek, amik mondanak valami arról, hogy mi van körülöttünk. Ha kapok egy ilyen lehetőséget, mindig lecsapok rá. A mai napig rengeteg forgatókönyvet kerül elém, de a helyzet az, hogy nem vagyok rászorulva a munkára, szóval, ha mégis úgy döntök, hogy dolgozom, akkor az legyen valami olyan projekt, ami tényleg érdekel.

Európából nézve egészen félelmetesnek tűnik az amerikaiak fegyvermániája, és az ezzel kapcsolatos ottani törvények. Lát rá esélyt, hogy ez elmozduljon a jó irányba?

Nem látom, hogy a közeljövőben bármi jó történne az ügyben.

Hollywoodnak nincs ebben felelőssége? Erőszakból mégis csak több van az amerikai filmekben, mint szexből vagy meztelenségből…

Több szexet és meztelenséget szeretnél?

Igen.

Ez az egész már a korhatár-rendszerünkbe bele van kódolva. Ha mutatsz egy pucér mellet, már a felnőtteknek szóló kategóriába teszik a filmedet, de ha fejbe lőnek valakit, még mindig megnézhetik a gyerekek. Én nem tudom megváltoztatni a rendszert, de a magam módján azért próbálok javítani rajta. Például nem vállalok olyan filmet, ami dicsőítené az erőszak bármilyen formáját. Nem akarom, hogy bárki is a filmjeim hatására azt higgye, hogy az erőszak bármire megoldást jelenthet. Egy film hőse sose legyen egy kegyetlen gyilkos, aki a bíró, az esküdtszék és a hóhér is egy személyben. Ez egy hihetetlenül rossz morális lecke, mégis rengeteg filmben láthatjuk. Ugyanakkor nem tartozom azok közé, akik a fikciós erőszakot teszik felelőssé a valódi világban elkövetett erőszakos tettekért. Nem a filmek békésebbé tételével lehet megállítani a valódi erőszakot, hanem a törvény erejével és a megfelelő szabályok meghozásával. Ha eljön az idő, hogy a törvényhozóink meghozták a szükséges törvényeket a valódi erőszakkal kapcsolatban, akkor beszélhetünk arról, hogy Hollywoodban is jobban szabályozzuk a fikciós erőszakot.

A #MeToo éra tavalyi térnyerése mennyiben változtatta meg Hollywoodot? Más most ott az atmoszféra, mint egy-két évvel korábban?

TimRobbins04Nem igazán tudom, milyen most a hangulat Hollywoodban. Venice Beach-en lakom, és egyáltalán nem járok Hollywoodba partizni, és nem igazán szoktam az ottani arcokkal lógni. Persze tudom, hogy milyen fontos mindaz, ami történik, és ha ezek az események valóban megváltoztatják a kultúránkat, akkor annak örülök, mert ez egy egészséges dolog.

A ’90-es években három filmet is rendezett (Bob Roberts, Ments meg, Uram!, Broadway 39. utca). Miért hagyott fel a rendezéssel?

Nem a rendezéssel hagytam fel, csak a nagyjátékfilmek rendezésével. Add oda a költségvetést, és én rendezek neked egy filmet! (nevet) Amikor a Broadway 39. utcán dolgoztam, a fiam, Miles hétéves volt. Egy nap azt mondta nekem, hogy „Apa, jobban szeretlek olyankor, amikor csak színészkedsz”. Rögtön tudtam, mire céloz. Amikor rendezek, szinte a megszállottjává válok a projektnek, és nem nagyon lehet kizökkenteni belőle. Szülőként ilyenkor sosem voltam igazán jelen. A Broadway 39. utcával elmeséltem azt a történetet, ami bennem volt, és akkoriban nem volt igazán kedvem egy újabba belevágni. Fontosabb volt, hogy többet legyek otthon a családommal. Része akartam lenni annak, hogy a srácom felnő.

Ami mostanra megtörtént…

Igen, Miles felnőtt, közben a filmipar pedig egy kicsit megváltozott a ’90-es évekhez képest, és ma már sokkal nehezebb egy filmhez finanszírozót találni. Szeretek rendezni, de csak a rendezés kedvéért sosem állnék neki. Csak olyan történetbe fognék bele, ami valóban megérint.

És vannak ilyen történetek?

Vannak. Már csak abban kell reménykednem, hogy találok néhány mélyzsebű őrültet, aki hajlandó állni a cechet a megvalósításukhoz. Én itt vagyok, és rájuk várok.

Ha a pénz nem lenne akadály, mi lenne az első sztori, amiből filmet készítene?

Van egy Heretic című forgatókönyvem, amit még hét éve írtam, és a képmutatásról szól. Három főszereplője van, akik megjövendölik Jézus Krisztus második eljövetelét. Egy epikus méretű szatíráról van szó, szóval nem lehet fillérekből kihozni, de optimista vagyok. Remélhetőleg a következő pár évben filmet tudok csinálni belőle. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olykor saját magamnak is akadályt jelentek, mert rengeteget dolgozom színházban. Az utolsó négy rendezésemmel világszerte turnéztunk, és ez rengeteg időmet és energiámat vitte el. De nem baj, mert számomra mindig a történetmesélés volt a lényeg, és nem az, hogy milyen formátumban mesélem el a történetemet. A színházon keresztül is sok ezer emberhez jutok el.

Jól tudom, hogy minden egyes filmforgatás után szeret visszatérni a színházba, és ez afféle terápia önnek?

TimRobbins02Ez a módszer teszi lehetővé a számomra, hogy sose fásuljak bele a munkámba. Máig szeretek tanulni, és új dolgokat kipróbálni a színpadon és a filmekben is. A színház az a terep, ahol mindig otthon tudom érezni magam, szóval, ha választanom kell egy új darab, vagy egy olyan film között, ami nem igazán érdekel, mindig a színházat választom. A színház az utolsó helyek egyike, ahol még úgy tudjuk élvezni a művészetet, hogy közben nem vesszük elő a zsebünkből a kütyüinket. Élvezem, hogy van még egy olyan hely, ahol kikapcsoltathatjuk az emberekkel a telefonjaikat, hogy velünk tartsanak.

Említette, hogy manapság már anyagi értelemben nem szorul rá arra, hogy dolgozzon. Ez az oka annak, hogy mostanság jóval kevesebb filmben szerepel, mint a ’90-es, vagy a korai kétezres években?

Megengedhetem magamnak a luxust, hogy csak akkor forgassak, amikor tényleg beleszerettem egy forgatókönyvbe. Ha ez megvan, akkor biztosan találok rá módot, hogy leforgassam.

És ha most egymás után kapna három szuper forgatókönyvet, mindbe belevágna?

Isten hallgassa meg szavaidat! (nevet) Bárcsak megtörténne.

Mi volt az utolsó alkalom, hogy egy igazán jó forgatókönyvvel találkozott?

(hosszasan elgondolkodik) Nem sűrűn fordul elő, de a Marjorie Prime tényleg nagyon jó volt. Annak is már két éve.

A remény rabjai mellett volt egy másik olyan filmje is, ami a bemutatása idején megbukott, ma azonban népszerű kultfilmként tartjuk számon. Mit gondol, a Jákob lajtorjája a bemutatása idején miért hagyta hidegen a nézőket, és miért történhetett meg az, hogy utólag mégis népszerűvé vált?

Az utóbbinak egyszerű oka van: csodálatos film, Adrian Lyne legjobb munkája. Nagyon szerencsétlen időpontban hoztuk ki, pont 1990 decemberében, az Öbölháború pedig 1991 januárjában vette kezdetét. Akkoriban Amerika harci lázban égett, mindenhonnan ömlött a háborúpárti propaganda, mi meg megjelentünk egy mélyen háborúellenes filmmel. Évek kellettek ahhoz, hogy a film mégis megtalálja a maga közönségét. Csodálatos dolog, hogy egy film sorsát nemcsak az döntheti el, hogy mennyi pénzt hoz a bemutatója hétvégéjén. Ahogy A remény rabjai – ez a film sem hozott sok pénzt a bemutatásakor, most mégis itt vagyunk majd’ harminc évvel később, és a Jákob lajtorjájáról beszélünk. Hihetetlen, hogy egy olyan mozi, mint A remény rabjai, ami a bemutatásakor nem sok vizet zavart, most mégis a világ legkedveltebb filmje lehet. Ezek az alkotások bizonyítják, hogy egy film értékét nem a box office bevételük határozza meg. Sokkal fontosabb, hogy olyan mozikat készítsünk, amiket az emberek tíz-húsz évvel később is meg akarnak nézni.

 

Kapcsolódó cikkek:
Oscar-jelölések 2018
A magazin: 2015. december
A színfalak mögött: Államtrükkök

 

Szólj hozzá!