Interjú: Marion Cotillard
Megtanulta szeretni magát és másokat – Interjú Marion Cotillard-ral
Pontosan tíz éve annak, hogy Marion Cotillard szupersztárrá vált, amikor a Piaf főszereplőjeként minden egyes létező színészdíjat megnyert a Césartól az Oscarig bezárólag. Szintén kerek évforduló, hiszen annak meg pedig épp húsz éve, hogy feltűnt Arnaud Desplechin filmjében, az Összeveszésem történetében. Utóbbi azért érdekes, mert most egy újabb Desplechin-művel tér vissza a vászonra: az Ismael szellemei tavaly Cannes-ban debütált, amelyben a színésznő egy filmrendező húsz év után megkerült felségét alakítja.
Csákvári Géza
Most, hogy már megszületett a második gyermeked, mennyire változott meg az életed? Befolyásolja, hogy mennyi forgatsz?
Attól függ. Mondjuk az utolsó filmben, amiben részt vettem, csak két és fél hetig forgattam, így az nem volt túlságosan bonyolult. Amíg kicsik a gyerekek, viszonylag könnyebben utazol velük, de amikor hatévesek lesznek, bejön a képbe az iskola intézménye, ez pedig számos kötöttséget hoz magával. Például nagyon nehéz a munkát összeegyeztetni az iskolai szünetekkel, így valóban arra kényszerülök, hogy egyre hosszabb pihenőket tartsak egy-egy munka között. Szóval az élet két gyermekkel azt jelenti, hogy lelassítasz, és rengeteget szervezel. Persze most nem akarok panaszkodni, mivel viszonylag sok pénzem van, és meg tudom fizetni a segítséget, miközben vannak anyák, akik több gyereket nevelnek fel munka és kedvezőtlen anyagi körülmények között. A szülők korunk igazi hősei.
A párodat, Guillaume Canet-t is befogod a gyereknevelésbe?
Persze, ő nagyon is jelenlévő apa. De amíg a gyerek nagyon pici, vannak dolgok, amiket csak az anya képes megtenni. Ha érted, mire gondolok…
A Rock’n Roll után sok közös filmet fogtok még forgatni? Gondolom, ez így könnyebb, mintha a világ két különböző végén, külön-külön dolgoztok.
Sajnos nem, mert az a modell, hogy míg az egyikünk a gyerekekkel van, a másik dolgozik és fordítva. Az órarendünket összeállítani felér egy komoly Tetris-menettel: mindig jön valami új esemény vagy élehetőség, amit kezelni kell. Franciaországban egyébként egy anyának a szülés után három hónap szabadság jár – nekem ez sem jutott, mert folyamatosan dolgoztam. De mindenki megértő volt, amikor szüneteket kértem, hogy szoptathassam a gyereket. Lehet, hogy egy férfinak ez nem ilyen egyszerű, de sok esetben egy nő kevésbé körülményes, ha problémákat kell kezelni.
Húsz évvel korábban már szinte ugyanez a csapat forgatta le az Összeveszésem történetét, amely sok szempontból hasonlít az Ismael szellemeihez…
Érdekes felvetés, de nem azért nem tudok rá érdemben reagálni, mert ad absurdum nem értek egyet vele, hanem, mert sosem éltem a múltban. A jelent élem meg, és ha van rá lehetőség, akkor élvezem is. Aminek vége, annak vége. Így amikor forgattam, nekem eszembe sem jutott, hogy Carlotta ugyanaz a karakter lenne, mint aki feltűnt az Összeveszésem történetében. Egy újságíró kérdezett rá, hasonlóan, mint te most, csak ő egyértelműen állította, hogy egy figurát alakítok mindkettőben. Mondom, részemről tudattalanul, de amikor belegondoltam, és visszanéztem a filmet, magam is elhittem ezt az állítást. Mindazonáltal azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, ő Arnaud rendezőként, én meg színészként sokat változtunk az elmúlt húsz évben. Az élettapasztalataink formálnak minket. Ami nem változott egyikünkben sem, az a tűz és a szenvedély.
Az Ismael szellemeiben a halottnak hitt Carlotta hosszú idő után tér vissza. Te gondoltál már arra, hogy jó lenne egy időre eltűnni?
Nem, én nem vagyok ilyen alkat. Legalábbis most nem gondolok erre… Ám amikor a szerepre készültem, és felépítettem magamban a karaktert, eszembe jutott, hogy volt ilyen időszak az életemben: úgy tizennyolc éves lehettem, amikor azt gondoltam, hogy el akarok tűnni. Egyik nap odaálltam az anyám elé, és közöltem vele, hogy mindent újra akarok kezdeni. Talán elmenekülni egy másik országba.
Hogyhogy?
Igen problémás tinédzser voltam. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de tényleg nem tudtam elképzelni azt, hogyan tudnék hosszútávon együtt élni magammal. Elviselhetetlen voltam még a magam számára is. Azt gondoltam, hogy ha elmegyek valahová, akkor majd ott kibontakozhatok, és az leszek, aki valójában vagyok. Ebben az érzésben az is benne volt, hogy azt gondoltam: ha olyan emberek vesznek majd körül, a
kik addig nem ismertek, akkor nem lesznek mindenféle elvárásaik velem szemben. Végül nem tettem meg, de igen sokáig bennem volt a frusztráltság amiatt, hogy meg sem próbáltam. Nem terveztem semmit sem akkor, nem volt különlegesebb célom, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon gyáva vagy bátor tett volt maradni. Szinészként sikerült igazából lenyugodnom, hiszen amikor más karaktereket alakítok, más emberek sorsát élem meg, és ez a tapasztalás meghozta a lelki nyugalmam. Szimplán azzal, hogy olyan helyzetek történnek meg velem, amelyek biztosan elkerülnének. De visszatérve Carlottához, pont ez volt benne a vonzó: olyan dolgot tettem meg a múltban, amit én akartam, de mégsem váltottam valóra. Az eltűnés és a visszatérés élményét.
Mai fejjel hogyan látod: miért gyűlölted magad tinédzserként, illetve mikortól érzed magad jól a bőrödben?
Miért is gyűlöltem magam…, talán leginkább az volt az oka, hogy elképesztően erős személyiségekkel voltam körülvéve. Irigyeltem tőlük azt a képességet, hogy a markáns véleményüket a világról meg tudták osztani, megvoltak ehhez a szavaik. Erre én nem voltam képes, egy semminek, mindenre alkalmatlan embernek tartottam magam. Tehetségtelen voltam, bármiféle markáns személyiség nélkül. Semmit sem tudtam megoldani, és épp ezért képtelen voltam szeretni magam. Mindeközben metafizikai kérdések is gyötörtek, tudni akartam, hogy honnan jövünk, miért élünk. A szüleim és a családom nagyon tisztességes 
környezetet teremtettek a számomra, de a probléma az iskolában kezdődött, amikor nem tudtam mit kezdeni az ott tapasztalt manipulációval. Nem értettem meg a gonoszságot, a kettős mércét. Gyerekkorom egyik legnagyobb traumája ötévesen ért. Játszottam a többi gyerekkel a parkban, és „kiállítottak”, mert nem ismertem még olyat, aki meghalt. Nagyon rosszul esett. Az ilyen tapasztalások miatt fordultam magamba, egyfajta önmarcangolásba. Amikor elkezdtem színházat tanulni, csak akkor kezdtem el megnyílni. Aztán huszonévesen olyan dolog történt velem, ami miatt megtanultam magam szeretni. Hogy az mi volt, túl intim, nem árulhatom el. Ma már tudom magamat nagyon szeretni – sőt, másokat is.
Woody Allent mostanában nem túl sok szeretet veszi körül, sok, korábban vele dolgozó színész elhatárolódott tőle. Mai fejjel dolgoznál vele? Vagy estleg te is megbántad a közös munkát?
Vele kapcsolatosan sosem tettem fel azokat a kérdéseket, amelyek most mindenkit izgatnak. Hovatovább, nem tudtam semmit a magánéletéről, és ezt így tartottam helyesnek. Azt persze tudtam, hogy feleségül vette a nevelt lányát, erről azt gondoltam, hogy furcsa, de hát ez még nem bűn. Azzal kapcsolatosan, hogy egy embert elítéljek, mint most sok kolléga teszi, úgy érzem, nem vagyok elég információ birtokában. Totálisan tudatlan vagyok azzal kapcsolatosan, amit tett, vagy nem tett meg. Azt látom, hogy emberek szenvednek, és ez borzalmas érzés. Amúgy, ha ma felkérne, lehet, hogy jobban tájékozódnék. Ám ez a veszély úgysem áll fenn, mert a közös munka az Éjfélkor Párizsban kapcsán nem volt jó élmény. Ott voltam hosszú heteken keresztül egy olyan emberrel, akinek némely műveit igen nagyra tartom, és nem jött létre köztünk semmilyen emberi kapcsolat. Nem tudom, más színészeknek milyen tapasztalatai vannak vele, de mi a forgatás előtt öt nappal találkoztunk, és már akkor is éreztem, hogy nincs közöttünk semmilyen lelki összefonódás.
Mit gondolsz a #MeToo mozgalomról és Catherine Deneuve beszólásáról, jelesül, hogy ez az egész egy boszorkányüldözés?
Semmilyen szinten nem értek vele egyet. Az a forradalom, ami most zajlik a showbizniszben, szükséges és nagyszerű folyamat. Én is nyilatkoztam arról – a részletek taglalása nélkül –, hogy ért engem abúzus. Sőt, bármikor találkoztam szakmabeli nőkkel, és ez szóba került, nem volt még olyan kolléga, aki ne tudott volna egy vagy több saját esetet mondani. Ez elképesztő! Változásokra van szükség!
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!