Toxikoma
2021.09.02. Herendi Gábor új közönségfilmje, a Toxikoma, Szabó Győző azonos című önéletrajzi írásán alapul, mely a két főhős, a drogos alfahím (Szabó Győző szerepében Molnár Áron) és az istent játszó pszichiáter (Csernus Imre szerepében Bányai Kelemen Barna) egymásnak feszüléséről és baráttá válásáról szól. A könyv a népszerű színész életének legnehezebb éveit eleveníti fel, egy hosszú évekig tartó drogos zuhanást, melynek végén minden szétesik Győző körül, aki végül rászánja magát az elvonókúrára. Itt találkozik Csernus doktorral, s innen indul a film, ami azt az ego harcot mutatja be, ami a két domináns férfi között zajlott a pszichiátrián. Mindketten bejárják a saját útjukat és megtanulnak valamit a másiktól, amitől a saját életüket is jobb irányba fordítják. Győző és Csernus egymással harcol, de egy ponton mindkettejüknek el kell jutni a felismerésig, hogy csak közösen juthatnak előre, és hogy van valami, amiben csak a másik segíthet rajtuk.
KRITIKA
Herendi Gábor már régóta vágyott rá, hogy ne csak habkönnyű filmsikerek rendezőjeként gondoljunk rá. Szabó Győző önéletrajzi könyve megadta neki a lehetőséget, hogy valami fajsúlyosat, mégis populárisat készítsen egy olyan témából, ahol ugyan csak érintőlegesen, de maga is érintett volt.
Tóth Csaba
Ma már legendaszámba megy, hogy amikor Herendi Gábor odaadta Szabó Győzőnek a Valami Amerika egyik főszerepét, a rendező a forgatás előtt felhívta Csernus doktort, hogy megkérdezze: a páciense van-e olyan állapotban, hogy képes legyen egy filmforgatást józanul végigcsinálni. Mint tudjuk, sikerült neki, a Toxikoma pedig az a film, ami megmutatja, hogyan jutott el odáig, hogy sikerülhessen. Az alapját Szabó Győző közel tíz éve megjelent, könyv formájában megírt kényelmetlenül őszinte vallomása, a Toxikoma szolgáltatta. A kötet azonban nagyjából egy évtizedet foglalt össze a színész életének legzűrösebb időszakából, és maga Herendi is belátta, hogy ez egyszerűen túl sok ahhoz, hogy film formájába tudja önteni. Kiváló dramaturgiai érzékkel talált benne egy izgalmas központi szálat, ahol Győző a pszichiáterével, Csernus doktorral kerül szembe az intézetben, ahová azért vonul be, hogy leszokjon. A harc tehát nemcsak Szabó Győző életben maradásáért folyik, hanem egy dominanciaharcot is szemügyre vehetünk két rendkívül karakteres alfahím között, és Herendi nagyon jó érzékkel látta, hogy ebben a szálban neki rendezőként van keresnivalója, és a durva téma ellenére rejlik ebben egy olyan film, ami számot tarthat a nagyközönség érdeklődésére. Kissé veszélyes mutatvány egy mai, a közéletből jól ismert arcokat főhősül választó filmet készíteni, de Herendi ezt a feladatot jól oldotta meg. Az általa választott színészek, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna nem próbálják utánozni Szabó Győzőt és Csernus Imrét, inkább a lényegüket próbálják megfogni, bár kétségtelen, hogy Bányai esetében némi külső hasonlóság is érzékelhető. Míg Molnár Áron inkább Győző kirobbanó energiáját fogja meg, és a szerep kedvéért mer maximálisan antipatikussá is válni (miközben azért nagyrészt szerethető marad), addig Bányai Kelemen Barna alakításában Csernus doktor karaktere sokkal 
érzékenyebb és sebezhetőbb lesz annál a dokinál, akit a tévéből ismerünk. A különbségek azonban nem rombolják, hanem építik a filmet, ami Herendi Gábort rendezőként egy új szintre helyezi, ugyanakkor megmutatja a hiányosságait is.
A film lehengerlően indul. A heroinista Győző szakmai és magánéleti ámokfutásába és szerfüggéségébe kaphatunk betekintést. Bár Herendi Gábor filmjei vizuálisan mindig korrektek voltak, Szatmári Péter operatőr és a két vágó, Király István és Szabó Tomi segítségével ezúttal olyan dinamikájú és komponálású képeket kapunk tőle, amikre korábban nem volt példa. Hihetetlen ritmussal rakja össze a drogozás rutinfolyamatát, és bár nem gondoltam volna, hogy pont egy magyar filmben láthatok majd vizuálisan izgalmas drogos tripeket, Herendinek ez a bravúr is sikerül. Akad a filmben egy-két beállítás, ami beleég a retinánkba, és nehéz elfelejteni, ami már önmagában is elismerésre méltó. Az intenzív indítás közben azonban azt is érezzük, hogy ez azért két órán keresztül nem folytatódhat így, és Herendi a Csernus doktor által uralt intézetbe érkezve le is lassít kicsit. Elkezdődik a férfias csörte Szabó és Csernus között, amelynek az intézet dolgozói és a többi beteg a kárvallottjai. Érezni ebben a feszültséget, a két főhős „ki pisálja körbe előbb a területét” játéka bőven hordoz magában izgalmakat, csakhogy a Herendiben lakó közönségfilmes nem éri be ennyivel. Be kell hoznia egy szerelmi háromszöget is a Török-Illyés Orsolya által alakított ápoló formájában. Nem az a baj ezzel a szállal, hogy teljesen kitalált, hanem az, hogy nem sikerül szervesen beilleszteni a történetbe, és egy idő után teljesen átveszi az uralmat a cselekményben, háttérbe szorítva a függőség bemutatását, a két férfi kapcsolatának alakulását és annak finomságait. A szerelmi vonal rátelepszik a filmre, és pont akkor fojtja meg, amikor szárnyalni kezdhetne. Herendi érezhetően egy Észvesztő és Száll 
a kakukk fészkére által inspirált intézeti drámát próbál mesélni, de a művi, beleerőszakolt és a fő vonalból kilógó cselekményszál félreviszi a filmjét. Az utolsó pillanatban még vissza tudja rántani a kormányt, és a végére a Toxikoma visszatalál a helyes útra, de ez már kicsit későn következik be ahhoz, hogy a film minden erénye ellenére ne hagyjon némi rossz szájízt maga után. Herendit ugyan közönségfilmesként inkább érdekli a függőség audiovizuális, mint a mélylélektani oldala, de azért annyira nem felszínes, hogy ne érezzük a téteket. A karakterek fejlődését és egymáshoz való közeledését viszont beáldozza a szerelmi szálnak, amit én végtelenül sajnáltam. A rendező a végén egy nagyjelenetben még a Holt költők társaságát is megidézi, és ha korábban jól végezte volna a dolgát, ez a jelenet akár katartikus erejű is lehetett volna. Így meg csak annyi történik, hogy eszünkbe jut: „Jé, ez olyan, mint a Holt költők társasága”. A Toxikoma megmutatja, hogy jóval több van Herendiben a Valami Amerika-filmek vígjátékrendezőjénél, de egyelőre még azt is látni, hogy nehezen hagyja maga mögött a közönségfilmes megszokásait.
124 perc, magyar
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!