Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 12 + 7    

A password will be emailed to you.

Tollpárbaj 2011 Május

A győztest már idejében értesítettük, ám a honlapra csak most tud kikerülni a májusi Tollpárbaj eredménye. Gratulálunk Lajtos Mónikának az elsőségért, ám dicséret illeti Varga Ákos, Oltay Andort, Mlinárik Mariannt és Pintér Ádámot is. Íme az írások:

A HÓNAP GYŐZTES KRITIKÁJA

Forráskód

A hazai mozikban a tavalyi évben debütáló műfajújító sci-fi, a Hold után senki sem gondolta volna készítőjéről, Duncan Jonesról, hogy nem a kezdők szerencséjének kegyeltje, hanem egy profi filmrendező, aki jövőképét nem a globális világ történéseivel mutatja be, hanem az egyes emberi sorsokon keresztül ábrázolja kissé negatív elképzelését. A Forráskód is ilyen.

2010-ben hemzsegtek a jobbnál jobb kritikák a Holdról, ami nem meglepő annak fényében, hogy ez volt Jones első nagyjátékfilmje. Az egy helyszínre és egy szereplőre szűkített „űrkamaradráma” csodálatos képeivel, remek dramaturgiai felépítésével méltán vívta ki a szakértők elismerését. A sci-fi műfajától és a kevés szereplős megoldástól legújabb filmjénél sem tudott elszakadni, hiszen a Forráskód a Hold analógja, csak nem egy űrállomáson, hanem egy katonai bázison játszódik a történet. Na meg a főhős elméjében.

Colter Stevens százados (Jake Gyllenhaal) egy száguldó vonaton tér magához, ahol egy számára ismeretlen nő Seannak szólítja. Ijedtében a mosdóba menekül, ahol a tükörbe nézve egy másik férfi tekint vissza rá. A következő pillanatban egy kapszulában találja magát, ami be van monitorozva. Itt elmondja neki a küldetés irányítója, Carol Goodwin (Vera Farmiga), hogy egy Forráskód nevű programnak a része és ő az új terroristaelhárító rendszer első tesztalanya. Feladata, hogy nyolc perc alatt megtalálja a vonaton utazó terroristát, aki hamarosan felrobbantja a szerelvényt, melynek következtében meghal az összes utas. Ez az esemény a valóságban már megtörtént, azonban a robbantó kilétének felfedése megváltoztatja a jövőt. A küldetést addig kell megismételnie, amíg sikeresen meg nem találja a tettest, azonban erre mindössze csak nyolc perce van minden egyes alkalommal. A sok sikertelen kísérlet és a programban való bekerülés rejtélyei miatt Colter egyre inkább a Forráskódból való kitörésen fáradozik, melynek lehetetlenségét az édesbús befejezés beigazolja.

A finoman vezetett cselekményszál és a mértékletesen adagolt információk egy percig sem hagyják lankadni a figyelmet. Bár az apróbb események ismétlődnek és a titkok is egyre feszültebbé teszik a hangulatot, végig a kíváncsiság vezérel bennünket, hogy mégis „Ki ez a Colter és mi történik vele?”. Az atmoszférát Chris Bacon zenéje hatja át, akivel együtt dolgozott Clint Mansell is. Ő már a Holdnál bebizonyította, hogy sci-fiből is válhat egy líraian elégikus alkotás. A film végi csattanó pedig lerombolja az addig felépített elvárásainkat és egy teljesen új értelmezést ad az egésznek. Nemcsak a kliséket oltja ki Jones, hanem egyediségével megpecsételi a műfaji sokszínűséget is. A Holdhoz leginkább Stanley Kubrick klasszikusa, a  2001 – Űrodüsszeia hasonlít, de az már inkább egy elvontabb, spirituálisabb szinten közelíti meg az emberi létezés fogalmát. A szokásos sci-fikbe illő akciók itt nem érvényesülnek.

Az eddigieket tekintve feltehetjük a kérdést, hogy talán Duncan Jones az új Darren Aronofsky? Hiszen ő is hasonlóan formabontó és egyben kiemelkedő filmekkel kezdte karrierjét (Pí, Rekviem egy álomért) és mára már egy Oscar-díjat is sikerült bezsebelnie. Reméljük, hogy Jonest is ugyanilyen figyelem övezi majd. Az biztos, hogy én már most nyomon követem pályafutását.

Lajtos Mónika

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Élve eltemetve

Néhány hónappal ezelőtt sokan az egekig magasztalták Danny Boyle-t, amiért egy szűk térben játszódó, egyszereplős filmet meg tudott tölteni tartalommal és feszültséggel. Rodrigo Cortés kamaradarabja a bezártság ábrázolásán kívül komoly aktuálpolitikai kérdéseket is boncolgat, összességében pedig sokkal kiforrottabb, mint a Boyle-féle 127 óra.

Paul Conroy teherautósofőrként dolgozik Irakban, ám egy logisztikai művelet végrehajtása közben egységét megtámadják, melyet követően ő egy koporsóban tér magához, mélyen a föld alá temetve. A mellette elhelyezett mobiltelefon segítségével próbál kapcsolatot teremteni családjával, váltságdíjat követelő merénylőjével és az Irakban dolgozó túszmentőkkel, mindeközben pedig pánikbetegségével és az oxigénhiánnyal is meg kell küzdenie.

A maroknyi, nagyrészt spanyolokból álló stáb rendkívül rizikós feladatra vállalkozott, ugyanis az Élve eltemetve minden egyes jelenete az alig pár négyzetmétert felölelő koporsóban játszódik. Cortés még attól sem riad vissza, hogy hosszú másodpercekre teljes sötétségbe borítsa a vásznat, és csak a legkülönfélébb zörejekre bízza a feszültségkeltést. E kockázat viszont teljes mértékben megtérül, hiszen a játékidő végéig fennálló bezártság érzet sajátos hangulatot teremt; Cortés egy pillanatra sem juttatja lélegzetvételhez közönségét, a fény-árnyékhatásokkal való zsonglőrködés pedig csak fokozza ezt a fullasztó érzést. Még flashback jelenetek sincsenek, a film teljes ideje alatt tehát egyetlen színész hivatott lekötni a figyelmet. Ennek tükrében főképp kiemelendő Ryan Reynolds parádés teljesítménye. A 2005-ben készült Élet iskolája című TV-filmen kívül jobbára csak átlagos romkomok, félresikerült akciófilmek vagy kretén vígjátékok fűződnek a nevéhez, Paul Conroy szerepében viszont maradéktalanul számot ad színészi kvalitásáról. Reynolds az érzelmek széles skáláját mutatja be a sírástól a dühöngésig, játéka azonban egyetlen ponton sem érezhető soknak vagy hiteltelennek, egyszemélyes küldetését tehát hibátlanul hajtja végre. Ezenfelül, sorsának kérdése folyamatosan izgalmas marad, karaktere pedig egyre rokonszenvesebbé válik, melyben a kiváló forgatókönyvnek is komoly osztályrésze van. A Chris Sparling által írt szkript kellő ütemben adagolja az információmorzsákat, legyen szó a főhős családi hátteréről, vagy az eseményeket alakító túsztárgyalásokról. Nincs mellébeszélés, valamint túlzott hatásvadászat sem, így a film végig hiteles és kellően nyomasztó marad, az apró logikai bakik ellenére is, melyek a fentiek árnyékában aligha észrevehetők. Az utolsó jelenetnek még arra is van ereje, hogy lesújtó kritikát fogalmazzon az iraki állapotokkal kapcsolatban, nyomatékosítva ezzel a háttérben végig érezhető politikai töltetet. Így válik az Élve eltemetve több síkon értelmezhető, komplex és nehezen emészthető kamaradrámává, melynek megtekintése után örömteli érzés kimozdulni a friss levegőre. Talán nem is csak politikai tartalmú üzenet bújik meg a háttérben?

Varga Ákos

Halálos iramban – Ötödik sebesség

Vajon milyen lett volna az Ocean’s Eleven, ha egy kevésbé tapasztalt, tesztoszteron-túltengésben szenvedő stáb készítette volna el? Vin Diesel-ék megadták a választ.

Dominic Toretto és Brian O’Connel dögös kocsikkal és észvesztő száguldással tarkított története tíz éve robbantott először a mozikasszáknál, a hatalmas siker pedig azonnali folytatásokat eredményezett, váltakozó színvonalon, de folyamatosan ugyanazt szolgáltatva a nagyérdeműnek: agykikapcsoló szórakoztatást. Ennélfogva a legújabb résznek illett volna alulteljesítenie a várakozásokat, hiszen már az is hihetetlen, hogy ugyanaz a recept négyszer működött, a Justin Lin rendező irányítása alatt dolgozó csapat azonban valamit nagyon eltalált, és az ötödik epizód nemhogy nem lett rosszabb az elődöknél, de a negyedikhez képest kimondottan kellemes csalódás.

A történet ezúttal is csak annyira fontos, hogy legyen valami összefüggés az üldözések és lövöldözések közötti réseket kitöltő dialógusokban: Toretto és családja az FBI rámenős ügynöke elől menekülve Brazíliában húzzák meg magukat. „A futás nem egyenlő a szabadsággal.” – vallja a főszereplő, százmillió dollárral a csomagtartóban viszont már határozottan igen, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározzák, hogy egy merész és komplex akcióval kifosztják a helyi drogkirályt, majd új életet kezdenek.

Az, hogy a film hemzseg az átgondolatlanságoktól és más filmekből „merített” ötletektől (a zuhanás a film elején egy-az-egyben a xXx-ből lett átemelve, míg a finálé a Bad Boys 2-re hajaz), ötödik alkalommal már nem is meglepő, ahogy a színészi játék dagadó izmokkal való azonosítása sem tölti el bosszúsággal az embert. Ezt szoktuk meg, többet nem is várunk el.

Az egyetlen pozitív tényező, ami a Halálos Iramban – Ötödik sebesség mellett szól, az, hogy megpróbált különbözni az elődeitől. A kezdeti akciódús tempó után átvált afféle heist-stílusba, és felsorakoztatja a műfaj összes kliséjét, csapat-toborzástól kezdve betörésen és furmányos átveréseken át egészen a mindent vagy semmit – stílusú nagy rablásig. Kétségtelenül jót tett a filmnek ez a kis frissítés, és kezdetben a néző is jókat tud derülni a kis csapat szárnypróbálgatásain, de a film ötlet-petárdái nagyon hamar elfogynak, és ezután már az alkotók is kezdtek rájönni, hogy olyanba nyúltak, amibe nem kellett volna. Minden aspektuson erősen érződik az izzadtságszag, a humorosnak szánt beszólások inkább kínosak, a legtöbb karakter csak téblábol (élükön a Dwayne „The Rock” Johnson által megformált ügynökkel), a fináléra pedig végleg kifogy a szufla, és egy grandiózus üldözésnél többel meg sem próbálják lezárni a filmet. Ezzel nem is volna nagy baj, ha előtte nem hintették volna el egy egészen másfajta stílus ígéretét.

A végeredményt tekintve azonban ez nem ront a továbbra is látványos és élvezhető összképen. A Halálos iramban – Ötödik sebesség ugyanúgy indul és ugyanoda is tart, mint a korábbi részek: semmiből a semmibe. De ennek legalább volt mersze kipróbálni egy másik útvonalat.

Oltay Andor

Rio

A boldogság kék madara repülni tanul.

Azúrt a túldomesztikált házi kedvencet, a kék ara papagáj utolsó hím példányát szeretett gazdája Rió de Janeiróba viszi, hogy találkozhasson fajtájának utolsó nőstényével. A két „fiatal” azonban nem könnyen talál egymásra. A vérmérsékletbeli különbségen és illegális madárkereskedőkön kívül még kettejük közé áll az aprócska tény, hogy Azúr, hála kalitkája szeretett fogságának, nem tanult meg repülni. Ennek a ténynek hatványozottan megnő a jelentősége, amikor az események furcsa fintorának köszönhetően a röpképtelen madár hirtelen természetes élőhelyén találja magát, ahol egyszerre küzd a túlélésért és a szeretett nőstény szívéért.

A film látvány- és zenei világa magával ragadó különös tekintettel Rió de Janeiró élő, színektől és zenétől lüktető városának megjelenítésére. Sajnos a történet és a karakterek kidolgozására már nem fektettek ekkora hangsúlyt az alkotók. Ennek köszönhetően akadnak a filmben olyan jelenetek, amelyek a több szempontból már-már az irritáló szintet ütik meg. Példának okáért a Tullió nevű ornitológus minden megmozdulása ezek közé tartozik. Ezek a pillanatok valószínűleg a legtöbb néző türelmét próbára fogják tenni. Az emberi szereplők jellemábrázolása alapvetően a leggyengébb pontja a filmnek. Nyilvánvaló, hogy a Rió elsősorban madarakról szól, de  a madárszereplők belső tulajdonságainak ábrázolását sem vitték túlzásba. Ráadásként magáról a történetről sem mondható el, hogy túlságosan újszerű elemekkel tűzdelték volna meg a kötelező happy endet. Kötelező happy end kötelező fordulatokkal és javarészt sablonos szereplőkkel. A film ebből az irányból megközelítve tulajdonképpen minden szinten hiányérzetet hagy.

A kasszáknál azonban nyilvánvaló hibái ellenére, a remek marketingnek, a valóban megkapó látványvilágnak és a kifejezetten jól sikerült R&B dalbetéteinek köszönhetően minden bizonnyal jól fog teljesíteni a Jégkorszak alkotóinak legújabb munkája. Valószínű, hogy a film bevételi mutatóira pozitív hatással lesz az is, hogy a bemutató előtt körülbelül egy hónappal jelent meg a népszerű játék folytatása, az Angry Brids Rio. Az egybeesés nem véletlen,  hiszen már hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra került a Twentieth Century Fox és az Angry Birds-öt jegyző Rovio szerződése. A Rió minden bizonnyal sokat fog profitálni ebből a kapcsolatból is.

Végeredményben kisebb hiányosságaival együtt is elmondható, hogy a Rió kifejezetten kellemes és szerethető gyerekfilm, ami nem csak remek marketing stratégiájának köszönheti népszerűségét. A felsőbb korosztályok azért minden bizonnyal alacsonyabb hőfokkal fognak lángolni érte és kevesellni fogják az őket célba vevő poénokat.

Mlinárik Mariann


Időszűkében

Mint azt már Neo megtette, egy alternatív univerzumba lépett be és kereste a választ, hogy mi az a mátrix. Jelen esetben egy képzett katonának kell egy párhuzamos világban élnie, hogy megakadályozzon egy bombamerényletet, de az ideje meglehetősen kevés.

Francois Truffaut szerint a második filmnél dől, ki az igazi rendező. Duncan Jones (David Bowie fia) első filmje, a Hold kasszasiker lett. Második filmjében már nagyobb sztárok kaptak helyet és a látványt is jobban kidolgozták. A műfaj még mindig sci-fi, de most kapott plusz egy thriller és egy románcos szálat is. A film megtekintése után már nem volt kétségem afelől, hogy Jones remek rendező, nemhogy felülmúlta debütáló alkotását de talán 2011 egyik legjobb filmjét készítette el.
Colter Stevens százados egy vonaton ébred egy ismeretlen nővel szemben, aki látszólag ismeri őt. Kutakodni kezd, hogy mi történt vele, de ekkor hirtelen felrobban a vonat és meghal.
Ezek után egy zárt kabinban találja magát, ahol számítógépen keresztül egy női katonatiszt felvilágosítja őt:
Stevens egy szupertitkos Forráskódnak keresztelt számítógépes program részese, melynek segítségével újraélheti egy halott ember utolsó nyolc percét. A százados feladata adott: nyolc perc alatt ki kell derítenie, hogy ki a merénylő, így megakadályozva a következő terrorcsapást. Hősünk viszont a nyomozás közben beleszeret egy utazóba…
Mormotanap van! – kiáltotta Bill Murray 1993-ben az  Idétlen Időkig c. klasszikusban, ahol ő is újra élte a felmondása előtti utolsó napot majd’ 200-szor. Ahogy abban a filmben, úgy itt is ki lett aknázva a párhuzamos világ(ok) gondolata, illetve az is, hogy mi mindent megtehetünk, megpróbálhatunk ha utána -következmények nélkül- újra élhetnénk azt. Ezek a végig gondolt dolgok teszik a filmet nagyszerűvé, a vonatként száguldó cselekmény és a dicséretre méltó színészi játékok mellet. Apropó színészek! Szerintem jó választás volt főszereplőnek megtenni Jake Gyllenhaal-t, mert neki már van tapasztalat az ilyesfajta drámával összekötött sci-fikben (Donnie Darko). De nem törpül el mellette Michelle Monaghan (Hideg Nyomon) illetve Vera Farmiga se (Egek Ura).
A zene kevésbe emlékezetes, de izgalmas, feszült hangulatot teremt a filmnek.
Összességében a Forráskód maradandó élményt nyújt, bravúros színészi játékokkal és egy ütős kis zenével, igaz a CGI robbanások néha kicsit kétesek, de a sztori elfeledteti velünk és magával ragad az érdekfeszítő kezdettől a megdöbbentő végkifejletig.

Pintér Ádám

Kapcsolódó cikkek:
A magazin: 2019. február
Darázs álarcban
Karate Kölyök

 

Szólj hozzá!