Halál a Níluson

By Echte on 18 February 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.02.17. (Death on the Nile) A belga detektív, Hercule Poirot egyiptomi vakációja egy folyami gőzösön ijesztő fordulatot vesz, amikor a hajón utazó álompár idilli nászútját gyilkosság zavarja meg. A végeláthatatlan sivatagban, a gízai piramisok lábánál kibontakozó rejtélyben a féktelen szenvedély és az őrjítő féltékenység éppúgy főszerepet játszik, mint a változatos hátterű és kifogástalanul öltözött utazók, akik sötét fordulatok elé néznek, mielőtt szembesülnek a végső, döbbenetes megoldással.

KRITIKA

Kenneth Branagh második, sokat szenvedett – a premierjét tekintve agyontologatott, a színészek botrányai miatt kis híján marketingpokolra került – Poirot-mozifilmje biztosítja a törődést. A karakter bajszának biztosan.

Kovács Gellért

Azt persze nem írhatom, hogy a rendező-főszereplő érdemben nem dolgozott volna (akár sokat is) az először 1937-ben megjelent Agatha Christie-krimi történetével, hiszen minden bizonnyal átgondolta, hogyan lehetne továbbra is megfelelni a kortárs franchise-produkciók, meg úgy eleve a mai látványos, soksztáros, nagyköltségvetésű – ebben az esetben olyan 90 milliós – mozifilmek követelményeinek: az Egyiptomban hajóra sétáló díszes társaságban helyet szorít egy meleg párnak, valamint néhány figuraváltoztatással az eredeti cselekménynél jóval hangsúlyosabban mesél a rasszizmusról. Már „csak” arra kellett volna figyelnie, hogy élettel telibb legyen a végeredmény, mint amennyire ez a 2017-ben bemutatott Gyilkosság az Orient expresszen esetében sikerült.
No de a bajusz (azaz Branagh nagyravágyása) sajnos mindent kitakar most is. Szinte egészen konkrétan: az előző filmhez képest kissé megváltozott fazont kapott arcszőrzet egészen konkrétan eredetsztorit kap, amely, amellett, hogy keretként szolgál, tovább erősíti gyanúnkat, hogy Branagh szuperhőst lát Poirot-ban. Mi is, de nem feltétlenül olyat, mint ő: a zseniális belga ebben a megformálásban sokkal inkább nagy önbizalommal eljátszott szónokló szobor, mintsem izgalmas regényhős. Branagh egyszerűen nem érzi a figurát, s ami ennél is nagyobb gond: a színésztársait sem tudja úgy instruálni, hogy képesek legyenek megragadni az egyik legvirtuózabb A.C.-bűneset egészen különleges felépítését. A szereplők elmondják, amit kell nekik, megteszik, amit megkövetel a forgatókönyv, ám amíg az 1978-as, John Guillermin-féle mozifilmes feldolgozásban (és a David Suchet-féle tévésorozat 2004-es epizódjában) valóban megelevenedett a szerelem őrülete, és magával ragadta a nézőt a korabeli Észak-Afrika egzotikuma, itt kénytelenek vagyunk megelégedni a színészek által eldarált tanulságokkal és a méregdrága CGI kétségtelenül profi, ám így is zavarba ejtően műanyag hátterezésével. Na meg a mérsékelten hatásos néhány akciójelenettel, amelyeket a készítők beletuszkoltak a játékidőbe.
A Halál a Níluson az egyik legsűrűbb, legnépszerűbb regénye a klasszikus bűnügyi történetek királynőjének, ám Branagh most is elkövette azt a hibát, hogy sokkal inkább elfogadtatni akart valamit a Marvel-generációval, mint önálló mozivízióval, izgalmas értelmezéssel hitelesíteni azt, amely egyébként nem is szorulna rá az efféle igyekezetre. Agatha Christie világa ma is élő, a Halál a Níluson örökérvényű, tehát a kiábrándultan bölcs történet nagyszerűen működhetett volna a mai stúdiórendszerben – mindenféle görcsösen herkulesi erőlködés nélkül is.