Sötét vizeken

By Echte on 26 February 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.02.27. (Dark Waters) Robert Bilott céges jogász, aki nagyvállalatokat véd nagy hatékonysággal. Egy nap felkeresi egy farmer, akit imádott nagyanyja küldött hozzá, hogy segítsen neki. Bilott hamarosan rájön, hogy a DuPont vegyi vállalat évek óta mérgezi egy kisváros ivóvizét, amitől többszáz állat pusztult el és a helyi lakosokat is mérgezi. Az ügyvéd kilátástalannak tűnő küzdelembe kezd a kisemberek védelmében a hatalmas nagyvállalat ellen. A világ egyik legnagyobb vegyi gyára ellen vívott jogi küzdelem tétje, hogy a számos rejtélyes megbetegedés és haláleset, valamint az évtizedeken át tartó ivóvíz-szennyezés ténye napvilágra kerüljön. Az ügyvéd az igazság kiderítése érdekében kockára tesz mindent, a karrierjét, a családja és a saját biztonságát is.

KRITIKA

Bicskanyitogató történet arról, hogyan mérgezte meg egy nagyvállalat Amerikát – és miként asszisztált ehhez mosolyogva az ország és a politika. Vigyázat, mozizás után konyhai nagytakarítás várható!

Soós Tamás

Egy kisváros vízellátását éveken át mérgezi káros kibocsátóanyagaival egy nagyvállalat, amitől rákosak lesznek a lakosok. A rejtélyes jelenséggel nem foglalkozik senki, mert a helyiek többsége a nagyvállalatnál dolgozik, és a munkahelyük, a megélhetésük függ tőle. Egy nagymenő ügyvéd mégis kézbe veszi az ügyet, és annak árán is leleplezi a cinikus vállalatot, hogy a saját cége majdnem csődbe megy.
Ismerős sztori? Nem véletlenül: John Travolta főszereplésével, a Schindler listáját is jegyző Steven Zaillian tollából (és kamerájából) már született egy megtévesztően hasonló című, szinte ugyanarra a srófra járó film (Zavaros vizeken), mint ami februárban mozikba kerül nálunk (az Erin Brockovich, zűrös természetről nem is beszélve). Ebben nem is az a meglepő, hogy a nagyvállalati kapzsiság, a profit emberéletek fölé helyezése ugyanazt a filmet szüli meg újra meg újra, és erről a bevált hollywoodi dramaturgiával egészen hasonló történeteket lehet csak mesélni. Sokkal inkább az, hogy a legújabbat az amerikai függetlenfilm egyik fenegyereke, vagyis az a Todd Haynes jegyzi, akit eddig színpompás, ötvenes évekbe helyezett melodrámáiról (Távol a mennyországtól, Carol), fékezhetetlen kísérletező kedvéről (Métely, I’m Not There – Bob Dylan életei) és a margóra szorult, magukat másnak érző emberek iránti empátiájáról ismertünk.
Korábbi filmjeihez képest a Sötét vizeken kifejezetten lefojtott képi világú, nagyon mai jogi thriller, aminek főhőse nem is lehetne ennél átlagosabb. Rob Bilott (Mark Ruffalo) céges jogász, aki a vegyi vállalatok érdekeit képviseli, amikor azonban megkeresi egy farmer, hogy a DuPont óriáscég egyik gyára évtizedek óta mérgezi a földjén átfutó patak vizét, aminek köszönhetően már közel kétszáz tehenét temette el, Bilott úgy dönt, kivizsgálja az ügyet, mert gyerekkorában ő is a szomszédos farmon játszott. Valójában szívességet akar tenni a DuPont cégnek, és tisztázni az esetleges félreértést, ám ehelyett egy paranoiafilmekbe illő történetre bukkan, amelyben az óriáscég tudatosan, a profitmaximalizálás jegyében mérgezte meg Amerikát.
Todd Haynes persze nem lenne Todd Haynes, ha nem csavarna egyet a bevált sablonokon. A Sötét vizeken első fele még kiszámíthatóan követi a műfaj előírásait, a jogász szép lassan ráébred, mire megy ki a játék, közben kapja a fenyegetéseket, a helyiek rosszalló pillantásait, és egy heurékaszerű pillanatban ráolvassa a gonoszok fejére a vádjaikat. Már-már belebólintanánk a filmbe, de a Sötét vizeken csak ezután válik igazán izgalmassá. Akkor, amikor már tudunk mindent az elképesztő bűnről, de ott áll a jogászunk látszólag tehetetlenül: mégis hogyan lehetne felelősségre vonni a kifogyhatatlan pénzzel, nagymenő ügyvédekkel és befolyásos kapcsolatokkal bíró óriásvállalatot?
A Sötét vizeken itt válik egészen merésszé, mert azt állítja: az amerikai rendszer a velejéig korrupt, akinek pénze van, az bármilyen eljárást meg tud úszni minimális kárral, mert a végletekig hátráltatja a perét. Az intézmények, amelyeknek ez lenne a feladatuk, nem a polgárokat védik, hanem a jól tejelő cégeket, a kormány pedig tehetetlen, mert szüksége van a pénzemberek támogatására, így a kisember szép lassan felőrlődik az ellenük folytatott küzdelemben. Rámegy az egészsége, a családja és rosszabb esetben a munkája is.
Nem érdemes tehát felemelő történetet várni a filmtől, Dávid fölényes győzelmét Góliát felett, mert ez sokkal inkább a jogi thrillerek Zodiákusa, amely az elhúzódó pereskedés és az emberfeletti küzdelem lélek- és egészségromboló hatásait mutatja meg – még ha a konklúziója nem is annyira kiábrándult, mint David Fincher mozijáé. A hetvenes évek – a Watergate-et látva mondjuk nem is teljesen alaptalan – paranoiája, az amerikai intézményekből való kiábrándulása sugárzik ebből a filmből, amihez Todd Haynes nem véletlenül tanulmányozta a sötétség hercege, Gordon Willis alkotásait A keresztapától A Parallax-tervig. Állandó operatőre, Edward Lachman olyan jeges-kékre fényképezi az egyébként gyönyörű virginiai tájat, hogy a mérgező vegyi anyagok jelenlétét lássuk mindenhol. Kiváló érzékkel teremt fojtogató hangulatot, miközben Mark Ruffalo is mindent megtesz, hogy mélyen átéljük az alapvetően zárkózott, az ügyet mániákusan végigvivő jogász kálváriáját.
Hogy a Sötét vizeken mégsem válik igazán megrendítő filmélménnyé, se gyomorlifteztetően izgalmas politikai thrillerré, az leginkább a forgatókönyv hibája. Hiába ugyanis a több mint kétórás játékidő, a főhős és a többiek drámája sem válik elég átütővé, pedig lenne mit kiélezni: a sokáig vállalati jogászként dolgozó, az áldozatok oldalára jó nagy spéttel álló főhősünk pálfordulását, amit csak úgy mellékesen olvas a fejére a farmer, Bilott feleségének (a kiaknázatlan Anne Hathaway) helyzetét, aki a karrierjét adta föl, hogy felnevelje három gyereküket, akiket munkája miatt a férj szinte sosem lát, vagy a haldokló farmer tragédiáját, akit a közösség is kivet magából, amikor harcba száll a nagyvállalattal (Bill Camp csodásan vaskos akcentussal).
A Sötét vizekent mellőzte az Oscart osztogató Akadémia, mert nem olyan (jó értelemben vett) harsány film, mint az Erin Brockovich volt, és talán azért is, mert Todd Haynes minden igyekezete ellenére a film egy kicsit kiszámítható maradt, és nem domborodik ki úgy a dráma, ahogy kellene. Kétségkívül fontos filmről van szó, amely a második felére és a fináléra kel életre igazán, amikor pedig lepereg a stáblista, mi is elgondolkodunk, ha nem is az életünkön, de azon biztosan, hogy milyen berendezési tárgyakkal vesszük körül magunkat. És ez sem kis eredmény.