Macskák
2019.12.26. (Cats) A MACSKÁK meglepő és szenzációs filmes adaptációja Andrew Lloyd Webber közkedvelt musical-sikerének, és T.S.Eliot verseinek a Macskák könyvéből. Az Oscar-díjas rendező, Tom Hooper (A király beszéde, Nyomorultak, A dán lány) lenyűgöző új technológia segítségével alakítja át előadóit, akik az úttörő Wayne McGregor koreográfiáit táncolják el. A történetet Hooper és Lee Hall (Billy Elliot, Hadak útján) adaptálta a mozivászonra.
A West End és a Broadway történetének egyik legrégebben futó előadása, a Macskák világpremierje 1981-ben volt a New London Theatre-ben, ahol rekordot állított be, mivel 21 éven keresztül futott, csaknem 9000 előadásban. A T.S. Eliot Macskák könyve című műve alapján készült forradalmi produkció megnyerte a legjobb musicalnek járó Olivier és Evening Standard díjat. 1983-ban a broadwayi előadás hét Tony-díjat kapott, köztük a legjobb musicalnek járót, és 18 éven át volt műsoron, ami különleges ritkaságnak számít.
KRITIKA
Vannak a rossz filmek, s van a Macskák.
Kovács Gellért
Lehet (nagyon) szeretni, s lehet utálni Andrew Lloyd Webber több szempontból is színháztörténeti jelentőségű, közel 40 esztendős musicaljét, ám az egészen bizonyos, hogy egy ilyen sikerszéria nem érdemelt efféle mozgóképes tragédiát. A London utcáin, s kietlen, elhagyott tereiben éneklő-táncoló, félig emberi, félig állati torzszülöttek rituális varieté műsora maga a szűk kétórás vizuális terror, amelyet szinte lehetetlen lelki sérülések nélkül befogadni.
S igazából az a legszomorúbb, hogy addig a felismerésig el sem juthatunk az értelmezésben, hogy a Macskákat a CGI-ámokfutás nélkül is rendkívül nehéz lett volna magas minőségben nagyvászonra adaptálni. Elvégre, azt még a mű rajongói is elismerik, hogy Webber inkább egy játékos, misztikus bűbájjal fűszerezett showműsort alkotott, amelyben nagyszerű művészek lubickolhatnak a macskalét minden örömében, bújában-bajában, s remek sminkben fújják a kiváló, briliáns szöveggel ellátott dalokat.
Ha már úgy döntött a Universal, hogy mégis megpróbálkoznak a mozifilmes feldolgozással, legalább egyetlen (nagyon fontos) ember lehetett volna a stúdiónál, aki még időben meghúzza a vészféket, s megakadályozza, hogy a védhetetlenül szürreális digitális cicakosztüm totális idiótát csináljon olyan világsztárokból, mint Judi Dench, Ian McKellen, Idris Elba, vagy Jennifer Hudson – de a balettvilágból érkezett, némi dramaturgiai változtatásokkal kvázi főszereplővé előléptetett, ártatlan tekintetű Francesca Hayward is jóval méltóbb mozis debütálást érdemelt volna ennél.
Jövő karácsonyig lehetne részletezni, miért is filmtörténeti jelentőségű blama a Macskák, ám kicsit sem túlzok, ha azt írom, leírhatatlanul förtelmes és agyzsibbasztó élmény nézni a szereplőket, ahogy a CGI-beavatkozásnak köszönhetően egyszerűen képtelenek uralni a testüket – s ezekben a deformált alakokban próbálnak valamiféle érvényes színészi alakítást kihozni abból, amiből lehetetlen. Rémisztő vonásaik szinte leesnek az arcukról, s néha az lehet az ember érzése, hogy ez csak ízetlen tréfa lehet, vagy valami baleset: mintha az utómunka befejezését elvitte volna a cica (és nem csak a lényeket hagyta befejezetlenül, hanem sokszor a kulisszát is). Ráadásul nem csak a macskák kaptak félelmetes emberfejet: félő, hogy a gyerekegerek s a humánmaszkos csótányok is kísérteni fognak minket rémálmainkban egy-egy túlzabált, forgolódós éjszakán.
S még csak azt sem tudom mondani, hogy mindenről a trükkök tehetnek: Tom Hooper (A király beszéde, A nyomorultak, A dán lány) egyszerűen nem érezte az alapanyagot, s ebből adódóan például olyan borzalmas ötletei voltak, mint hogy Ian McKellen nyugodtan lefetyeljen csak hangosan tejet az egyik jelenetben, vagy Jennifer Hudson egyébként elégségesen drámai hatású előadását hangsúlyozzuk azzal tovább, hogy megállás nélkül ömlik a takony az orrából.
Remélem, nagyon sok pénzt kaptak ezért a színészek, mert egy ilyen szégyenfoltot nem tűntet el egy hétköznapi cicamosdás.
110 perc, brit-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!