A két pápa

By Echte on 11 December 2019 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2019.12.12. (The Two Popes) A Vatikán falai között a konzervatív Benedek pápának és a leendő egyházfőnek, a liberális szemléletű Ferenc pápának egyezségre kell jutnia azzal kapcsolatban, hogy mely irányba vezessék tovább a katolikus egyházat.

KRITIKA

A lassan elmúló évtizedben elég jól el voltunk látva pápai témájú filmekkel-sorozatokkal, a vígjátéktól (Van pápánk!) a komolyabb-komorabb drámáig (Az ifjú pápa). Eddig azonban szinte kivétel nélkül fiktív egyházfőket láthattunk a képernyőn, talán a Jon Voight-féle II. János Pál életét feldolgozó tévés minisorozat a kivétel.

Forgács W. András

Adja magát a szokatlan alaphelyzet: egy pápa, aki a szokásoktól eltérően nem tölti ki élethosszig tartó hivatalát, és az utódja, aki nem is különbözhetne jobban elődjétől; Bergoglio bíboros közvetlen, kötetlen ember, aki sokkal jobban szeret gyalog járni, minthogy egy Mercedes hátsó ülésén feszengjen. XVI. Benedek pápa viszont ragaszkodik a konvenciókhoz és a hivatalával járó minden ceremóniához – beleértve a pápai helikoptert is. A komikus felütés ellenére azonban A két pápa nem vígjáték, még akkor sem, amikor Bergoglio arra kényszerül, hogy elmagyarázza a szentatyának, mi is az a The Beatles.
Ez azonban a cselekménynek nagyjából a fele. A másik fele időutazás a hetvenes évek Argentínájába, ahol Ferenc pápa fiatalkori önmaga előbb a tudományos pálya és a szeminárium között őrlődik, nem sokkal később viszont már a katonai diktatúra és a rendtársai – a történelem – állítják választás elé. Ez a drámai szál viszont érdekesebb, mint a két nyugdíjaskorú egyházi méltóság mókázása, ami viszont felvet néhány problémát.
Először is sem Anthony Hopkins, sem Jonathan Price nincs jelen – viszont a nettó háromnegyed óra, amit az argentin katonai junta terrorjának idejével töltünk, korántsem elég arra, hogy címszavaknál többet tudjunk meg Bergoglio dilemmájáról. Ezért A két pápa legalább annyi részre húz, mint ahány egyházfő van benne: a korunkbeli jelenetek képileg, de főleg zeneválasztásban Paolo Sorrentinó Il divóját idézik, de az Isten városa rendezője, Fernando Meirelles sokkal udvariasabb annál, minthogy igazán kigúnyolja a “semmi luxus, de sok kényelem” szellemében tevékenykedő bíborosokat. Gyengéd oldalba böködés ez, ahol a vicc előadója és alanya kedélyesen egymásra nevetnek.
A két pápa a továbbiakban is megmarad nagyon tapintatosnak: mivel a film nem akar senkit megbántani, minden lehetőséget kihasznál, hogy kibújjon a fontosabb kérdések elől. Sokkal inkább azt akarja, hogy koncentráljunk két nagyszerű színészre – meg arra a tényre, hogy Jonathan Pryce szinte kiköpött mása Ferenc pápának. Ebben nincs is semmi hiba: két, sokat látott, tapasztalt színész osztozik a vásznon, élvezet őket látni együtt, még akkor is, amikor a megfáradt Anthony Hopkins csendben visszavált pápából színészbe.
Pryce viszont zseniális, nem csak akcentusában, mozdulataiban, de egész lényében adja át magát a figurának, ezért is fordulhat elő, hogy az utolsó képen, amikor a film a két valódi pápáról készült jelenettel zár, beletelhet akár tíz másodpercbe is, hogy rájöjjünk, nem őt látjuk. Érzékeny, empatikus portré ez, kár, hogy nem egy jobb filmben volt erre lehetősége.