Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 5 + 10    

A password will be emailed to you.

Interjú: Matt Dillon

Matt Dillon: „El tudom-e hitelesen játszani azt, hogy gyerekeket ölök?”

„Matt egy kicsit késik” – kaptam a hírt, amikor, nem kevés kaptatás után, teljesen kitikkadva megérkeztem a cannes-i dombok tetején lévő Zentropa villába, mert ugyebár Lars von Trier nem száll meg akárhol, és nem is megy oda bárhova. Így értelemszerűen a stábja sem, ezért ha Matt Dillonnal akarunk beszélni (naná, hogy szeretnénk), meg kellett mászni a hegyet. Persze a nyugati kollégák taxival vagy Uberrel érkeztek, Dillon viszont gyalogolt, mint jómagam, így meg is volt az első közös pont. Ezek után egészen sorsszerű, hogy a díszbemutató után a legelső interjút pont a VOX-nak adta a színész, aki most talán karrierje legnagyobb dobásán van túl.

Csákvári Géza

Ha nem bánod, egy dicsérettel kezdeném: elképesztő alakítást nyújtottál Jack szerepében.dillon04

Köszönöm, de ilyen felütés után szokott jönni a de…

Azért megpróbálok finom lenni: pályafutásod egyik legjobb alakítását hozta ki belőled Lars von Trier. Ő általában csodát művel a színészekkel. Áruld el, mit tett veled?

Oké, ez egy imádnivaló kérdés. Színészként engem elsősorban egy-egy forgatás során maga az alkotófolyamat érdekel. Tudtam, hogy Lars von Trier nem egyszerű eset, és már maga a forgatókönyv elolvasása után tisztában voltam vele, ha elvállalom, ez egy extrémen kemény munka lesz. Sokáig gondolkodtam egyáltalán, hogy szabad-e igent mondanom a felkérésre. Hangsúlyozom: nem Lars személye miatt. Az utolsó nagy európai művésznek tartom őt, rajongója vagyok elég régóta. Azonban maga a karakter nagyon ijesztő volt. Végül nem bántam meg. De hogy válaszoljak a kérdésre, az első, amit el tudok mondani Lars von Trierről: szabad teret ad a színészeinek, hogy kudarcot valljanak. Bármilyen furcsán hangzik is ez, tulajdonképpen ez a legnagyobb bizalom, ami színész és rendező között létezhet. Ezt nem egyszerű kialakítani. Hosszú hónapokkal a forgatás előtt nagyon sokszor vacsoráztunk együtt, és mindig azzal ért véget, hogy Lars ingerülten kérdezte: miért nem próbálok meg bízni benne? Tény, hogy volt bennem nem kevés ellenérzés: most komolyan, bízzam rá magam ezzel a tematikával? (nevet)…

Mi volt a fordulópont?

dillon05Az, hogy beszéltem több színésszel, akivel korábban együtt dolgozott, és meggyőződtem arról, hogy sosem hagyott cserben senkit. Sőt, maximálisan gondoskodott róluk érzelmi és intellektuális szempontból egyaránt. Ez az a bizalom, amiről beszélt, ezt meg kellett értenem. Ez az ő stílusa, ösztönös művész, aki egészen egyedi módon „vezeti” a színészeit. Neked, mint játszótársnak az a feladatod, hogy opciókat kínálj a rendezőknek. Jó és kevésbé jó megoldásokat. Vannak, akiket ez nem annyira érdekel, Lars viszont képes arra, hogy válasszon, így orientálja a színészeit. Nagyon kevés rendező tud ilyen zsigeri módon dönteni. Lars A birodalom egyik epizódjának a végén mondta azt: ha emberekkel alakítasz ki kapcsolatot, a jó mellett a rosszat is el kell fogadnod. Én is így voltam ezzel: tudtam, hogy nagyon sokan ellenszenvesnek fognak tartani azután, hogy eljátszok egy olyan figurát, mint Jack, de ugyanakkor egy olyan filmben szerepelek, ami a maga artisztikus módján veszélyesen gyönyörű.

Akkor végül is nem volt könnyű döntés elvállani Jack szerepét.

De nem ám. És nem csak azért, mert eleinte nem volt meg a bizalom Lars és köztem. Magamban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képes vagyok-e a feladatra. A legnagyobb problémám pont a vadászjelenettel volt: folyamatosan azt kérdeztem magamtól, el tudom-e hitelesen játszani azt, hogy gyerekeket ölök? Ugyanakkor az egész történet és a mögötte meghúzódó vízió a zsenialítás erejét sugallta. Végül úgy érzem, jól döntöttem. Még akkor is, ha most bevallom, ez a szerep totálisan kifordított magamból, túl kellett lépnem a saját határaimon, komfortzónámon. De végül is, ha belegondolsz, rájössz, hogy csak így lehet nőni, fejlődni.

Ez mikor vált a számodra triviálissá?

Akkor térjünk vissza a Larsszal elköltött vacsorákhoz: a legnagyobb kérdés számomra az volt, hogyan zajlik majd a közös munka vele? Mert például azt hallottam, nem szeret próbálni. Azt mondta: dehogynem, csak minden próbát felvesz. Azaz nincs olyan, hogy próba! Ha úgy tetszik, minden, díszletben töltött idő aktív volt, mindig észnél kellett lenni, mert bármit teszel, bekerülhet a filmbe. Ez például, hogy nincs próba, számomra korábban egyértelmű nem lett volna. Ki nem állhatom azt a helyzetet, amikor az összes technikai stáb hosszasan készül egy-egy jelenetre, a színész meg álljon azonnal készen. Lars esetében ez egy érthető és elfogadható módszer, mivel kialakult köztünk a bizalom, amelyet már korábban említettem. Van egy jelenetedillon01m Riley Keough-val, amely eléggé brutális. Felvetettem Larsnak, mi lenne, ha ez esetben kivételesen lenne egy próba? Azt mondta jó, de felvesszük. És utána csináljunk még egyet próba nélkül! Mondtam jó, akkor nem kell próba.

Akkor hogyan készültél fel erre a jelenetre?

Nem az ábrázolt erőszak itt a bántó, hanem a megalázó szituáció. Erre én különösen érzékeny vagyok, így nekem nehéz volt erre lelkileg felkészülni. Riley másfajta színész, sokkal keményebb, mint én. Ő csak belebújt a karakterébe, és mondván, hogy ez nem ő, hanem valaki más, semmi skrupulusa nem volt. Aztán, amikor megnéztem a filmet először, én is megnyugodtam: én sem vagyok ott a vásznon, csak Jack.

Ha már elhangzott korábban a brutális szó: mit szólsz ahhoz, hogy sokan felháborodtak a premieren?

Nem csodálkozom rajta, sőt, megértem, hogy az embereket miért zaklatja fel a film. Engem is felzaklatott már az alkotófolyamat. Ember vagyok én is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy, bár az erőszak direkt, sosem öncélú. Az, hogy egy alkotás megmutatja a visszataszító brutalitást, a művész döntése. Lars mondta nekem: ő minden egyes filmjéért teljes felelősséget vállal.

Mivel te a method acting híve vagy, hadd kérdezzek rá: amikor Jacket alakítottad, egy kicsit neked is pszichopatává kellett válnod?

dillon02Nem feltétlenül, ha tisztában vagy a személyiségeddel. A method acting lényege, hogy kerüld el az archetípusokat, ehhez nem kell megőrülni! Egyébként játszottam már korábban is pszichopatát A sikátor szentje című filmben, amelyet szerintem rajtam kívül körülbelül kilenc ember látott. Ekkor már tudtam, hogy én nem vagyok bolond, de némi empátiával hitelesen el tudom játszani. Amikor Jack szerepére készültem, gondoltam, utánanézek a híres sorozatgyilkosoknak, hiszen sosem érdekelt a téma korábban annyira, hogy kutassam. Gondoltam, biztos van néhány könyv, amit majd elolvasok. Aztán szembesültem azzal, hogy elképzelhetetlen mennyiségű irodalom létezik erről a témáról. Az egyiknek, amitől teljesen elhűltem, az volt a címe: Az ötven legjobb sorozatgyilkos, akikről még sosem hallottál. Ennek volt még három folytatása. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: miért van ennyi gyilkos közöttünk? Ekkor értettem meg, hogy amiről, többek között Lars is beszél a filmjével, létező jelenség, hippokratizmus elzárkózni a téma elől. Vagy, ha megnézünk egy-egy amerikai filmet, amely sorozatgyilkosokról készült, mindig van egy morális ellensúlyozás, a legtöbbször egy rendőr, aki nyomozgat. Nálunk ez a figura Verge, aki egy szimbolikus karakter.

A filmben van egy érdekes mondat, amit Jack mond: mindig a férfiak az áldozatok.

A nőknek pedig mindig igaza van… Azért ebben talán mindenki érzi majd az iróniát. Ez egyébként végigvonul a filmen: Jack kvázi bemutatkozik, hogy ő a sorozatgyilkos. Nem menekül, büszkén vállalja a státuszt. Amúgy meg erre azért nehéz válaszolnom, mert ez a mondat Jack állítása, nem Matt Dilloné. Ez a kérdés jobban passzolna Larsnak. Hidd el, parádés választ adna rá.

Számos kulturális parafrázis került be A ház, amit Jack épített világába. Ezt mennyire vetted figyelembe a szerep kapcsán?

dillon08Eléggé komolyan, mert amikor Jack nem gyilkol, akkor egy pszeudomérnök, frusztrált művész, kényszerbeteg – a gyenge oldala igazán érdekes és összetett. Elképzelései a világról az említett parafrázisok lényegi összefüggései, ez idővel világossá válik. De nem ez az egyetlen mód, ahogy Lars fel tud térképezni egy agyat. Például abban a jelenetben, amikor az első gyilkosság után Jack folyamatosan vissza-visszatér a helyszínre, mert azt gondolja, hogy ott van valahol egy vérfolt, miközben nincs, képes megmutatni a figurát úgy, mint korábban még senkinek sem sikerült. Egyébként ezt a jelenetet a forgatás legelején vettük fel, Lars mondta, hogy nincs a házban vér, de azért én csak vissza fogok oda menni, gondoltam: jaj de jó, mégsem lesz ez a film annyira véres? Erre azt mondta: látszik, hogy normális vagyok, mert ha OCD-s lennék, mint Jack, akkor az egyik széken látható barnás fafoltot vérnek gondolnám.

Akkor azért Jack több, mint egy átlagos szerep a számodra.

Van egy jó barátom, dramaturgiát tanít a UCLA-n. Tőle kérdeztem meg egyszer, hogy miért kell a mozis dramaturgiában a három felvonás elvét alkalmazni. Azt értem, hogy a színházban miért van erre szükség: mert szünetet kell tartani, hogy a nézők elmehessenek a mellékhelyiségbe vagy a büfébe. Ehhez képest egész életemben azt láttam, hogy minden egyes filmem a három felvonás struktúrája alapján készült, a karaktereim pedig legfeljebb egyetlen, aprócska változáson eshettek át. A figura, mondjuk rájön, hogy mégiscsak szerelmes, esetleg, hogy a pénz nem elég a boldogsághoz. Hát, Jack esetében valóban nagyobb a tét.

Sokakat meglepett, amikor 2002-ben megírtad és megrendezted az első nagyjátékfilmedet, a Szellemek városát. Mi vonzott a kamera másik oldalára?

dillon06Az, hogy a történetmesélés rendezői feladat, színészként legtöbbször csak eszköz lehetsz mások álmaiban. Sokáig természetesnek vettem, hogy én is rendezzek, elvégre olyan nagy művészekkel dolgozhattam együtt, mint Francis Ford Coppola, Gus Van Sant, Paul Haggis vagy most Lars von Trier. Ugyanakkor nagyon sok tapasztalatlan és rossz rendezőtől is megtanulhattam egy-két dolgot, főleg magamról. Például, hogy sokaknál jobban értek a filmkészítéshez.

Azért a világ még ma is a színészt látja benned.

Ez az én nagy problémám, mert senki sem azzal a célzattal küld nekem forgatókönyvet, hogy rendezzem meg, hanem hogy szerepeljek benne. Manapság szinte lehetetlen kibújni a megcsontosodott szerepkörökből. A Szellemek városa kapcsán sokan elcsodálkoznak, hogy én írtam és rendeztem, miközben játszom is benne. „Na és?” – szoktam visszakérdezni, amikor értetlenkednek. De nem vagyok bosszús, nem tervezem mostanában, hogy újra rendezzek.

Kapcsolódó cikkek:
50/50 előzetes
A félszemű nem remake!
A magazin: 2010 november

 

Szólj hozzá!