Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 9 + 1    

A password will be emailed to you.

10.10.14.- The Expendables – A feláldozhatók

KRITIKA

Az öregfiúk visszatérnek.

Feri, a mozigépész

Jó pár évvel ezelőtt (tanúk vannak rá), még 9/11 után nem sokkal, viccelődtem a szerkesztőségben azon, hogy kéne forgatni egy olyan filmet, amelyben a levitézlett akcióhősök Stallonétól kezdve, Van Damme-on át, egészen Chuck Norrisig összeállnak, és elkapják Bin Ladent, így szerezve pénzt haldokló karrierjük feltámasztására. S bár nemrég az egyik kolléga megkérdezte, hogy nem akarok-e perelni, azt kell mondjam, sokkal inkább örülök, hogy azok az izomagyú fickók, akik gyerekkoromban nagy kedvenceim voltak, akiknek a nevéhez meghatározó filmélmények fűződnek, azok egy teljesen új korszakban, amelyben már leírták őket, képesek voltak sikeresen összeállni, hogy megmutassák, még élünk, még itt vagyunk. S bár magam ellen beszélek, de azt kell mondjam, hogy erről a filmről gyakorlatilag felesleges kritikát írni, hiszen olyan szinten rajongói moziról van szó, hogy minden szakmai kötözködés (amit épp ezért hagyok a végére) teljesen feleslegesnek hat.
Az Expendables olyan, mint a kedvenc rock bandánk reunion koncertje. Hiába nem az ő számaik vezetik már a slágerlistákat, ha belecsapnak, minden kételyünk eloszlik, és átadjuk magunkat a jól ismert, kívülről fújt slágerek élvezetének, örömmel nosztalgiázva a régi szép időkön. Stallone pedig tökéletesen tisztában van ezzel, nem a kritikusok elismerésére ácsingózik, hanem azokat szolgálja ki, akik a legnehezebb időkben is vele voltak: a rajongókat. Ők pedig azt kívánják, hogy mindenkinek legyen meg a nagyjelenete és az idézhető beszólása.
Sly ezt össze is hozza, ott áll egymás mellett ő, Schwarzenegger és Bruce Willis, ez pedig a Szemtől szemben Pacino–De Niro találkozója óta a legemlékezetesebb összejövetel a filmvásznon. Ezért váltunk jegyet a filmre, sőt, ezért nézzük meg szigorúan moziban (én például egészen Londonig utaztam érte), annak ellenére, hogy a premier nálunk jócskán elcsúszott a fejlett országokhoz képest.
Ha pedig már fanyalgás, akkor azért jegyezzük meg, hogy a CGI időnként bosszantóan béna a filmben, némelyik véres akciószcénát hazavágva ezzel. Stallone annyira koncentrált, hogy mindenki megkapja a maga momentumát, hogy a film inkább tűnik ezek egyvelegének, mintsem összefüggő egésznek. Aztán nem mintha ettől a mozitól vártuk volna a szívhez szóló drámai jeleneteket, de az is túlzásnak tűnik, hogy amikor A szupercsapatra emlékeztetően komolytalan fordulatokat látunk. Dolph Lundgrenről meg kiderül, hogy mennyire pocsék színész, de lehetetlen rá haragudni.
Itt és most ő is sztár, és pontosan azt hozza, amit várunk tőle. Mert lehet itt beszélni mindenféle váltásról, az izomagyú akcióhősök eltűnéséről, ezek az öregfiúk tudják csak igazán, hogy mi az a „rock’n’roll”. Így aztán amikor beindul az akció (márpedig ez elég sokszor megtörténik), akkor elfeledkezünk a film minden hibájáról, sutaságáról, újra Rambóvá, Rockyvá válunk, és izomból nyomunk le minden előttünk tornyosuló akadályt.
Mert ahogy Mickey Rourke mondta A pankrátor végén a közönségnek: „Az egyetlenek, akik megmondhatják nekem, hogy mikor van vége, azok ti vagytok itt. Ti vagytok azok, akikért érdemes csinálni… mert ti vagytok a családom.”
Ennyi.


amerikai, 103 perc

Kapcsolódó cikkek:
Vörös rakéta
2011.09.15.- Colombiana
2011.07.28.- Förtelmes főnökök

Kapcsolódó cikkek:

  1. Expendables

 

Szólj hozzá!