Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 5 + 10    

A password will be emailed to you.

Kritika: Mank

Mank

David Fincher nagyot szippantott Hollywood arany(polgár)korának atmoszférájából, mélyen belenézett néhány akkori aranypolgár szemébe, és filmre vitte, amit bennük látott. És bár akromatikus képei szépen csillognak, a végeredmény maga is arany.

Szöllőskei Gábor

mank01Jack Fincher egyetlen forgatókönyvet írt életében. Még a ’90-es években vetette papírra Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró életének bizonyos darabkáit, különös tekintettel arra az időszakra, amikor Orson Welles Aranypolgárát kellett összedobnia mindössze néhány hét alatt. A szkriptet Jack fia, David Fincher szerette volna megfilmesíteni, és eredetileg úgy tervezte, hogy az 1997-es Játsz/ma után a Mank lesz a következő rendezése. Kevin Spacey-t és Jodie Fostert szánta főszereplőknek, a projekt azonban nem kapott zöld utat, legalábbis abban a szellemben nem, amelyben fogant és amelyben celluloidra vágyakozott (Fincher kitartott a sztoribeli, korhoz illő, klasszikus, fekete-fehér színvilág mellett). Azért így sem jártunk akkor rosszul, mert elcsattanhatott a Harcosok klubja első csapója, a Mank viszont parkolópályára került, és ott is rostokolt több mint húsz esztendőn át. Jack Fincher pedig sosem láthatta megvalósulni irományát, ugyanis 2003-ban elhunyt. Mint sok esetben, most is a Netflixre volt szükség ahhoz, hogy David Fincher hat évvel legutóbbi egész estés filmje, a Holtodiglan után végre újra a lovak közé csapjon, és megvalósíthassa régi álmát, egyben édesapja örökségét.
Állítólag a forgatókönyvön nem változtattak, Jack eredeti dialógusai és jelenetei kerültek a filmbe, vagy ha mégis, azt nem hivatalosan tették, az írói kredit ugyanis kizárólag Jack Fincheré. Sokan már most egy újabb poszthumusz Oscar-jelölést (vagy díjat) jósolnak, és nem véletlenül. A Mank egy rendkívül okosan felépített és aprólékosan mmank02egírt hollywoodi látlelet, talán valamennyire Aaron Sorkin stílusához hasonlítható. És ami a legszembeötlőbb: borzasztóan bennfentes. Talán még Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjánál is kevesebb kompromisszumot ismer, így igazán csak azok fogják élvezni, akik A: látták az Aranypolgárt, és emlékeznek is rá, B: ismerik/utánaolvastak/láttak filmeket az 1930-as évek Hollywoodját működtető legfőbb nagykutyákról és az akkori viszonyrendszerről, C: élvezettel hallgatják öltönyös fickók szájmenéseit. A Mank ugyanis nem sok mankót ad e tekintetben. Nem rágja a nézők szájába, hogy pontosan ki kicsoda – kapunk egy nevet, maximum még hozzá egy titulust, és tudnunk kell, ki ő, milyen hatása volt a filmiparra, és mi mindent művelt. A kívülállóknak tehát minden bizonnyal nagyobb türelem szükségeltetik majd hozzá, David Fincher ugyanis valódi filmőrültként készített egy filmet valódi filmőrülteknek. A középpontjában egy olyan figurával, akit talán még a filmtörténelem iránt az átlagosnál jobban érdeklődők sem ismernek feltétlenül, szóval nem Orson Welles (Tom Burke), az MGM-főnök Louis B. Mayer (Arliss Howard), az Aranypolgár Kane-jét ihlető nyomtatott média-mogul William Randolph Hearst (Charles Dance), vagy az Egy levél három asszonynak, a Mindent Éváról, a Julius Caesar, A csendes amerikai, a Kleopátra és A mesterdetektív négyszeres Oscar-díjas író-rendezője, Joseph L. Mankiewicz (Tom Pelphrey) vannak reflektorfényben (bár mind a négyen fontos mellékszereplői a filmnek). Herman Mankiewicz ugyanis sokkal érdekesebb és emberileg meghatározóbb, drámaibb szeletét képviselte az Aranypolgár megszületésének, általa pedig az akkori álomgyár viszonyrendszerét is részletesebben fel lehetett térképezni.
Gary Oldman alakítja, természetesen parádés beleéléssel a kor egyik felkapott forgatókönyvíróját, akit mindenki csak Manknek hív. A piálásra erősen hajlamos Mank egy autóbaleset miatt lesérül, főként a lábai sínylették meg a karambolt, ezért ágyhoz kötve utalja ki őt Orson Welles egy magányos házba a sivatag közepére, hogy minden külső hatástól (és az alkoholtól) mentes környezetben semmi mással ne foglalkozzon, mank03minthogy papírra vessen egy remek forgatókönyvet, csupán néhány hét leforgása alatt. A rendelkezésére bocsát egy villámgyors kezű gépírónőt (Lily Collins), valamint egy fiatal, aggodalmaskodó ügyintézőt (John Houseman egyébként később elismert producer és Oscar-díjas színész lett, sokan a Csupasz pisztoly gépjárművezető oktatójaként ismerik). Ebből a jelenből utazunk vissza időnként a film által is jelzett flashback-jelenetekben a múltba, és ismerjük meg a hollywoodi kasztokat és persze magát Manket, valamint kapcsolatát William Hearst jóval fiatalabb barátnőjével, a színésznő Marion Daviesszel (Amanda Seyfried talán legjobb alakítása eddig).
Történetről tehát nem igazán beszélhetünk, a Mank inkább egyfajta bekukkantás a kulisszák és a stúdiók zárt ajtajai, valamint egy nem éppen könnyű természetű ember habókjai, hangulatingadozásai és belső démonai mögé (e tekintetben hasonlít A legsötétebb óra Churchilljére is, csak Oldman most felismerhető).
David Fincher és operatőre, Erik Messerschmidt mindezt pazar látvánnyal álmodták a képernyőkre, a fekete-fehér kiállítás sokkal inkább a korabeli filmek hangulatát idézi és tükrözi, mintsem pl. a Roma letisztult, élesebb hatású vizuális világát. Ha van film, ami a mozik méretes vásznaira kívánkozna, akkor ez az. A szemfülesek még a régi celluloidfilmekre a tekercsváltások miatt odapöttyentett kis karika egymásodperces felvillanásait is felfedezhetik, szóval kétségtelen, hogy Fincherék mindkét farpofával felültek a nosztalgiavonatra. Természetesen a múltba révedéssel a mai, modern világ visszásságaira és problémáira is fel lehet hívni a figyelmet, egy Mankéhez hasonló sors pedig simán egyetemes és korszaktól független, ráadásul Hollywood sem lett romlatlanabb, sőt! Ám a Mank valódi lényegét mégis inkább a pergő képkockák közt kell keresni: érezni a miliő pezsgését, részt venni egy akkori filmforgatáson, együtt koccintani a sztárokkal és a stúdiófejesekkel egy elegáns estélyen, és rádöbbenni, hogyan készülnek olyan legendás forgatókönyvek, mint például az Aranypolgáré.
A Mank Jack Fincher egy letűnt kornak írt kissé kiábrándult, de mégis izzóan szerelmes levele, egyben pedig David Fincher talán eddigi legszemélyesebb filmje és szeretettel teli tisztelgése édesapja előtt.

voxmeter085

131 perc, amerikai

Kapcsolódó cikkek:
A vágyak szigete
A magazin: 2015. október
Megvannak a Televíziós Újságírók Díja jelöltjei!

Kapcsolódó cikkek:

  1. DVD-kritika: Államtrükkök
  2. Kritika: Még egy kört mindenkinek
  3. Kritika: Pajzán kíváncsiság

 

Szólj hozzá!