Rosszul vagyok magamtól
2022.11.17. (Syk pike) Egy fiatal pár, Signe és Thomas meglehetősen egészségtelen párkapcsolatban élnek, folyamatosan rivalizálnak egymással. Amikor a férfi karrierje hirtelen meredeken emelkedni kezd, a nő a lehető legrosszabbul reagál a háttérbe szorulására. Mindenáron középpontban szeretne maradni, ezért kitalált betegségekkel igyekszik magára irányítani a figyelmet. A kezdeti sikereken fellelkesülve Signe egyre radikálisabb megoldásokhoz folyamodik, hogy igazából megbetegítse magát és ne csak a barátai szánalmát és sajnálatát vívja ki.
KRITIKA
Kisgyerekként mind azt gondoljuk magunkról, hogy mi vagyunk a világ közepe, és minden körülöttünk forog. Aztán lassan ráeszmélünk, hogy ez nem így van. Pont ez a ráeszmélés maradt ki a norvég szerelmespár, Thomas és Signe életéből.
Tóth Csaba
Újabb norvég film Oslóból, amihez sokkal jobban illene A világ legrosszabb embere cím, mint Joachim Trier remekművéhez. Nem mintha a Rosszul vagyok magamtóllal akkora baj lenne, hiszen ez is pompásan passzol a film főhőséhez, a nárcisztikus Signéhez (Kristine Kujath Thorp már a Ninja Baby főszerepében is szenzációs volt, itt pedig elképesztően bátor, amit színészként bemutat), aki tényleg bármire képes azért, hogy felhívja magára az emberek figyelmét. Kristoffer Borgli filmje egy testhorrorba hajló szatíra arról, hogy a modern ember majd megdöglik azért, hogy minél több figyelmet kapjon, ám amikor végül megszerzi azt, az sem hozza el neki az igazi boldogságot. Korábban a témát jellemzően olyan filmekben dolgozták fel, ahol valaki betegesen tévéképernyőre akart kerülni (például a Majd megdöglik érte 1995-ből), de ma már 2022-t írunk, a tévé már rég nem elég: az kell, hogy az ember egyszerre folyjon a sajtóból, a közösségi médiából, és róla beszéljenek az utcán is, márpedig ehhez igazán nagyot kell gurítani.
Signe első ránézésre elég messzire áll attól, hogy nagyot guríthasson. Egy kávézóban dolgozik, és még tényleg semmit nem ért el az életében ahhoz, hogy híressé válhasson. A lányt iszonyatosan zavarni kezdi a hozzá hasonlóan nárcisztikus pasija sikere, aki annak ellenére kerül címlapra egy nagy presztízsű magazinban, hogy szobrászként lopott székekből alkotja műveit, és amúgy is kleptomániás. Signe és Thomas, bár egy párt alkotnak, inkább tűnnek vetélytársaknak, mint szerelmespárnak, ugyanis még a legkisebb figyelmet is megirigyelik a másiktól. Örömmel kicsinyítik nyilvánosan egymás érdemeit, és ha kell, bármikor hazudoznak egy kis figyelemért (a lány például egy vacsorán mogyoróallergiásnak mondja magát, csakhogy felkeltse az emberek érdeklődését). A helyzet 
azután vált át igazán betegesbe, hogy Signe egy kicsit megízleli a siker ízét, amikor a kávézóban elsősegélyben részesít egy nőt, akit nyakon harapott egy kutya. A nagy ötletet egy rejtélyes bőrbetegséget okozó orosz nyugtatóról szóló cikk hozza. Signe rendel magának egy nagy adagot, mivel az a terve, hogy a ritka bőrbetegsége miatt figyeljenek fel rá az emberek.
A Rosszul vagyok magamtól alkotói tudják, hogy Signe egy meglehetősen szánalmas figura, és nem is próbálnak különösebb szimpátiát ébreszteni bennünk az önmagát az emberek figyelméért megnyomorító lány iránt. Nem tudjuk meg, hogy miért ilyen, viszont elképesztően sötét humor kíséretében nézhetjük végig a testi/lelki leépülésének stációit, amin időnként hangosan, már-már kárörvendően röhögünk, máskor meg elborzadunk, mert amit az arcával művel, az egy Cronenberg-féle testhorrorba is beleférne. Természetesen nincs happy end, és ugyan a filmből némi empátiát azért hiányoltam, de a jól működő éjfekete humor bőven kárpótolt ezért.
95 perc, norvég-svéd
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!