2011.01.27.- Szerelem, pasta, tenger
KRITIKA
Ferzan Özpetek ismét a szerelem lehetőségeit vizsgálja, ismét egy édesbúsan szép filmben.
Villányi Dániel
A török születésű, Olaszországban alkotó rendező a szenvedélyekkel teli, élénk színekkel festett melodrámáiról ismert – amelyek mindig csordultig vannak érzelemmel. Az életmű sikerültebb darabjai (Törökfürdő, Tudatlan tündérek) esetében a történet keretei megtartják ezt a rengeteg érzelmet, és jelentős élményhez juttatják a nézőket, a kevésbé sikerült filmek (Szent szív, Az utolsó hárem) esetében pedig a dramaturgiai réseken elkezd kifelé csöpögni a sok „emozione”.
A Szerelem, pasta, tenger története a hazatérés toposzából indít: az ifjú Tommaso meglátogatja a kisvárosban élő családját, hogy bejelentse: ő a fiúkat szereti, és semmi kedve átvenni a családi bizniszt. Mielőtt azonban ezt megtehetné, a bátyja is bevallja a család előtt, hogy meleg. Az apa összeomlik, a báty elmenekül, Tommaso pedig csöndben marad, és egy olyan életet kezd el élni, amilyet a legkevésbé sem akart. Ám a megoldás kulcsa közel van: a szókimondó nagymama és egy réges-régi szerelem történetében rejlik.
Özpetek filmje leginkább a sorsszerű döntésekről és élethazugságokról szól, és mint nála mindig, most is a szerelem mozgatja a világot. Noha kedvelt témái és rendezői eszközei néhol már modorosnak hatnak, de filmjét a hangulata, humora, és kiváló szereplői nem hagyják veszni. És még az érzelmek is csak egy icipicit csordulnak túl benne.
110 perc, olasz
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek: