Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 5 + 4    

A password will be emailed to you.

C’mon C’mon: Az élet megy tovább

2022.03.17. (C’mon C’mon) Johnny (Joaquin Phoenix) egy életreszóló utazásra indul unokaöccsével, akit nővére bíz a gondjaira. Miközben átszelik az országot, megmutatja fiatal útitársának, milyen a világ Los Angelesen kívül, hogyan működik ez a bonyolult, bámulatos, olykor szomorkás, folyton változó csodás körforgás, melyet életnek nevezünk.

KRITIKA

Találó a magyar alcím: ebben a filmben tényleg azt nézhetjük, (a)hogyan megy az élet. De azt milyen csodálatosan teszi!

Villányi Dániel

cmoncmon01Ha valamit, talán ezt az egy dolgot lehet a szemére vetni Mike Mills (Ujj-függő, Kezdők, Huszadik századi nők) filmjének: egy olyan életet, olyan, kicsit idealizált világot ábrázol, amiben mindenki okos és empatikus, vagy minimum nyitott arra, hogy miként érthetné meg minél inkább a többi embert. De miért ne létezhetne ilyen világ és ilyen élet, vagy miért ne hihetnénk benne, hogy így is mehetnek a dolgok, vagy minimum törekedhetnénk efelé? Mert azt ez a film sem állítja, hogy ne lenne minden szépsége mellett fájdalommal és küszködéssel is terhes az emberi létezés, és ne lennének gyarlóságai is a belülről ragyogó szépségű szereplőinek.
Noha két főszereplős történetként szoktak hivatkozni rá, de a C’mon C’mon igazából három ember filmje: egy nagybácsié, egy rég nem látott kis unokaöccsé, akit néhány hétre rábíznak, és a gyerek anyjáé, aki ugyan fizikailag nincs jelen mellettük az ezt követő utazás során, de beszélgetésekben igen, és a végig ott lebegő hiánya is szereplővé válik. Az ezúttal az eszköztelenségével lenyűgöző Joaquin Phoenix, a tündöklő felfedezett Woody Norman és a film legkomplexebb színészi feladatát magától értetődő csodával megoldó Gaby Hoffmann karaktereinek történetét pedig olyan további rétegek egészítik ki, mint a szereplők bevillanó asszociációs emlékmontázsai, a rádiós nagybácsi által az ország legkülönbözőbb pontjain gyerekekkel felvett interjúk vagy azok a (valóban egytől egyig létező) könyvekből vett vendégszövegek, amiket a szereplők épp (fel)olvasnak. Mint már talán ennyiből is kitetszik, a C’mon C’mon egyáltalán nem egy hagyományos, pláne nem hollywoodi értelemben hagyományos felépítésű alkotás. Szabadságában, líraiságában, kísérletező kedvében mintha a francia új hullám szelleméhez nyúlna vissza, amely benyomást csak erősítik a (közben nagyon is bravúrosan komponált) fekete-fehér képei. A történetvezetése sem a szokásos dramaturgiát követi: tényleg csak egy utazást és a közben zajló életet látjuk, nincsenek csak a dramaturgia cmoncmon02kedvéért beszuszakolt nagy konfliktusok, fordulatok és megoldások. Ez nem az a történet, ahol a szereplők életében kiemeltté váló eseménysor mindent megváltoztat, és nagy ráeszmélések következnek be. Itt kis ránézések vannak inkább, a másik szemével való pillanatnyi rálátások a dolgokra, amikből persze később aztán következhetnek majd ráeszmélések, és válhat fontossá az együtt töltött idő. Apránként, fokozatosan, ahogy telik az élet.
Minden látszólagos egyszerűsége mellett ugyanakkor számba venni is nehéz, mennyi témát érint, és érint meg érvényes módon a film. Szülőségről, felnövésről, testvérviszonyról, Amerikáról, érzékelésről, emlékezésről, elmúlásról is tud szólni – vagy arról, hogyan válunk erősebbé a sebezhetőségünk felvállalásától, és miképp válik csodásan felszabadulttá minden helyzet a teljes őszinteségtől. Azaz legfőképp talán arról, hogyan fordul egymás felé ember és ember. Ebben a filmben emlékezetesen szépen.

voxmeter085

109 perc, amerikai

Kapcsolódó cikkek:
Interjú: Sofia Boutella
Scarlett Johansson meztelen fotói
War Horse előzetes

Kapcsolódó cikkek:

  1. 2010.11.25.- Poézis – Mégis szép az élet
  2. Kultfilm: Die Hard: Az élet mindig drága
  3. 2010.12.02.- Ilyen az élet

 

Szólj hozzá!