Dűne « VOX.hu

Dűne

By Echte on 22 October 2021 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2021.10.21. (Dune) Paul Atreidesre (Timothée Chalamet) olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat: sem más, sem ő. A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk. A királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak, de a naprendszereken átívelő cselszövések, háborúk és politikai manőverek közepette van egy ember, aki talán békét hozhat az univerzumnak. De ehhez harcolnia kell. Ellenséges bolygók, fantasztikus tájak, különös lények és emberfölötti teljesítmények története ez. És két évszázados királyi ház, az Atreidesek és a Harkonnenek viszályáé. És egy szerelemé, amelyet egész hadseregek sem tehetnek semmissé.

6 OSCAR-DÍJ 2022
(Legjobb operatőr: Greig Fraser; Legjobb zene: Hans Zimmer; Legjobb látvány: Sipos Zsuzsanna, Patrice Vermitte; Legjobb vágás; Legjobb vizuális effektek; Legjobb hang)

4 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb film; Legjobb adaptált forgatókönyv; Legjobb jelmez; Legjobb maszk)

KRITIKA

Sok filmrendező próbál azzal érvelni, hogy az ő filmjét a lehető legnagyobb mozivásznon kell látni, mert arra álmodta meg, és azon érvényesül csak igazán, de csak ritkán van annyi igazságtartalma a kijelentésnek, mint Denis Villeneuve Dűnéje esetében.

Tóth Csaba

A kanadai Denis Villeneuve-nek tíz évre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson Hollywood élvonalába. A még csak a művészmozikban futó Felperzselt földtől egy elképesztően termékeny évtizedet maga mögött tudva jutott el a Dűnéig. Nem tartozott azok közé a direktorok közé, akik egyetlen Sundance-sikerrel a hátuk mögött egyből óriási költségvetésű blockbustert forgathattak, ő lépésről lépésre haladva szerzett nevet a szakmában. Villeneuve lassanként, az intim thrillerektől (Fogságban, Ellenség) jutott el közepes költségvetésű akció-thrilleren (Sicario – A bérgyilkos) és agyas sci-fin (Érkezés) keresztül odáig, hogy méregdrága folytatást készíthessen egy akkor már harmincöt éves filmhez, és még az sem tudott megártani a karrierjének, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 anyagi szempontból csalódást keltő eredményt hozott a stúdiónak. Ha egy rendező első blockbuster-próbálkozása földbe áll, jellemzően nem kap lehetőséget másodikra, csakhogy Villeneuve Harrison Forddal és Ryan Goslinggal készült mozija nem volt egyértelmű kudarc: rengeteg rajongót szerzett, sőt, a legtöbb hardcore Szárnyas fejvadász-rajongó is úgy gondolta, hogy méltó folytatás született. A Warner számára talán inkább az lehetett fontos, hogy bizonyítva látták: a kanadai zseni elbír egy masszív alapanyaggal és az ezzel együtt járó hatalmas felelősséggel, ahogy az óriási költségvetéssel is, ráadásul képes úgy dolgozni, hogy a büdzsé minden centjét viszontlássuk a vásznon. Lehet nem szeretni a Szárnyas fejvadász 2049-et, de azt a kritikusai is elismerik, hogy döbbenetesen jól néz ki, és ha valaki így tud világokat életre kelteni a vásznon, annak bizony munkát kell adni a stúdiórendszerben. Villeneuve régi álma ráadásul pont az volt, hogy filmet készíthessen Frank Herbert sci-fi eposzából, a Dűnéből, amibe már számos rendezőtársa bicskája beletört. A Dűne grandiózus vállalkozás, csakis hatalmas költségvetésű filmként lehet gondolni rá, viszont van egy stúdiószemmel nézve óriási előnye: Herbert annyi folytatást írt hozzá az idők során, hogy már pusztán ezek feldolgozásával hosszú ideig folytatható, tökéletes alapot jelentve egy franchise vagy akár egy filmes univerzum építéséhez. Ezekhez azonban masszív alapok kellenek, ezért is tettek jó lóra, amikor a magabiztos Denis Villeneuve-öt szerződtették.
Villeneuve ugyan nagyon menő, de a stílusát tekintve egyáltalán nem a mai divatot követő filmes. Ráérős, hosszan kitartott képekben gondolkodik, és ha már pazar CGI-univerzumot alkotott csilliókból, azt meg is mutatja nekünk: a sivatagos Arrakis bolygó szemkápráztató domborzata, a kissé brutalista építmények, a hihetetlen űrhajók vagy a náluk is hihetetlenebb, epikus méretű homokférgek nem kapkodó képekben tárulnak elénk, hanem úgy, hogy bőven van időnk gyönyörködni bennük. A Dűne (nagyrészt IMAX-kamerákkal felvett) jeleneteinek többsége olyan, hogyha a filmet valahol random megállítanánk, és kinyomtatnánk, jó eséllyel egy szemkápráztató fotó lenne a végeredmény, amit bekeretezve bármikor a falunkra függeszthetnénk. A remekbeszabott operatőri munkához ráadásul hasonlóan monumentális, brutális basszusokban gazdag zene is társul Hans Zimmer műhelyéből: a Velencei Filmfesztivál 1500 nézőt befogadó Darsena termében néhány alkalommal attól tartottam, hogy a két és fél órás játékidő végén enyhe halláskárosodással hagyom majd el a mozit. Szerencsére ez nem történt meg, de az biztos, hogy a Dűne teljesen eltömíti az érzékszerveidet, és maximális kielégítő programot nyújt mindenkinek, aki azért jár filmszínházba, hogy a szemét és a fülét kényeztesse. Villeneuve filmjei már azelőtt is pazarul néztek ki, mielőtt százmillió dollárokból forgathatott volna (csak nézz rá a Roger Deakins által mesterien fényképezett Fogságbanra), de most, hogy a pompás vizuális érzék sok-sok méregdrága és hibátlanul kivitelezett CGI-jal párosul, az eredmény valóban lélegzetelállító. A rendező azonban – talán a Szárnyas fejvadász 2049 bukásának hatására – lejjebb tekerte Herbert sci-fijének kolonizációs mondanivalóját, és bár az őslakos fremeneket gyakorlatilag araboknak öltöztette, némi politikai áthallást is csempészve a filmjébe, összességében úgy fest, inkább csak parádés képekbe csomagolva felmondja Herbert történetét, de a regény értelmezésébe, netán újraértelmezésébe nincs kedve belemenni. Márpedig a Dűne alapsztorija enélkül nem több egy hagyományos messiássztorinál, ahol adott a fiatal főhős, akiről úgy gondolják, ő lehet a megváltó, de ahhoz, hogy ez kiderüljön, még számos megpróbáltatást kell át- és túlélnie. 1965 óta sok víz folyt le a Dunán, és Hollywood már sokszor elmesélte nekünk ezt a sztorit, csak időnként Terminátornak, néha Mátrixnak, olykor meg Harry Potternek hívták, és Villeneuve a monumentális látványon kívül semmit nem tesz azért, hogy ezt az ezerszer látott alaphelyzetet kicsit is felrázza. Ennél is nagyobb hiba, hogy nemcsak a főhős, hanem a többi karakter sem válik többé archetípusoknál, ráadásul ebben a filmben mindenki annyira komoly, hogy nagyon nehéz közelebb kerülni bárkihez is, ráadásul hiába az elképesztő sztárgárda, a rendező senkinek nem ad olyan szerepet, amilyet a képességei alapján megérdemelne.
A Dűne hatalmas moziélmény, ami annyira eltömíti az érzékszerveinket, hogy közben néha arról is elfeledkezünk, valójában egy hollywoodi biztonsági játékot kapunk a szokásos összetevőkből, ráadásul a két és fél órás játékidőből másfél elmegy a világ és a karakterek bemutatásával, és amikor már épp elkezdenénk ráhangolódni a sztorijára, véget is ér. Ez azonban a vászon előtt nem, inkább csak a moziból kifelé menet zavarhat bennünket.