Az ír

2019.11.21. (The Irishman) Egy bérgyilkos megpróbálja visszaidézni Jimmy Hoffa meggyilkolását, és azt, hogy neki milyen szerepe volt benne.

KRITIKA

Martin Scorsese a Némaság után visszatér abba a miliőbe, ami ismertté tette a világ szemében: a nagyvárosi gengszterek világába.

Forgács W. András

Nem tudom eldönteni, vajon a legendás ír melankólia az, ami áthatja a filmet, vagy egy érettségi találkozó-jellegű nosztalgiaborongás az az érzés, amire a történet fel van fűzve. A többszörös keretezés sem teszi egyértelművé, hogy vajon Frank Sheeran az, aki némi megbánással néz vissza az életére, vagy a rendező.
Az “újra összeáll a banda”-feelinget tovább erősíti a felvonultatott szereplőgárda: minden kedvenc Scorsese-színész tiszteletét teszi, ha csak egy villanásra is Harvey Keiteltől Bobby Cannavale-ig. Nehezen tud az ember attól szabadulni, hogy nem csak egy újabb emblematikus gengszterdrámát lát. Pedig Az ír tonálisan különbözik az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino szentháromságától.
A zeneválasztásában ugyanúgy megvan az a wurlitzer-érzet, mint a fent említett művekben – ugyanakkor, ha jól emlékszem ezen alkalommal a The Rolling Stones nem hallatszik – miközben a legkülönbözőbb gyönyörű autók és már nem létező helyszínek váltogatják egymást a pénzért kapható legszebb képeken. Minden nagyon szép és nagyléptékű, és a színpad szélén még a világtörténelem is helyet kap. Az írben van egy nagy adag szenvtelenség; Persze hogy a Disznó-öböl is bekerül a cselekménybe. Naná, hogy ott leszünk, amikor a világ megtudja, Kennedyt lelőtték. Nyilván Frank találkozott azzal a CIA-ügynökkel, aki a Watergate-ügyben tanúskodik majd a tévében. És logikus, hogy mindezekben az eseményekben valahol benne van a maffia keze is.
Emlékszik-e még a Kedves Olvasó, hogy úgy tizenegy éve Jon Avnet A törvény gyilkosa című filmjét hirdették úgy, hogy “Pacino és DeNiro újra együtt!” és a végeredmény csalódás volt? Nos, nehezen tudnék elképzelni alkalmasabb színészt Pacinónál arra, hogy eljátssza az Egyesült Államok Gaskó Istvánját, Jimmy Hoffát. A késői Pacino-alakításoknak megfelelően ez is inkább a Szemtől szemben által megalapozott iskolát követi, sok-sok teatralitással – de hát a valódi Hoffa sem tűnt másmilyennek. Ami a különleges ebben a Pacio-DeNiro duettben, az a karakterdinamika: Frank őszinte rajongója, lekötelezettje Hoffának, a végsőkig. Kettejük drámája már-már annyira csendes, hogy az zavarbaejtő.
És ez az az elem, ami potenciálisan A Wall Street farkasa kúlságán nevelkedett közönségrészt idegesítheti: Az írben nincs meg az a veszélyesség, a robbanás minden pillanatban bekövetkező lehetősége, mint mondjuk a Nagymenőkben. Joe Pesci karaktere sem az a temperamentumos pszichopata, akit annyira szerettünk látni a múltban. Az övé egy érzékletes, mondhatnám, akár gyengéd alakítás, amire, mondjuk Marlon Brando gondolhatott, mielőtt betetette az álkapocs-protézist. Ami az egészben a legzavarbaejtőbb, az az, hogy a fő rivalizálás a fent említett három karakter között nem nőért, pénzért vagy hatalomért zajlik – hanem pusztán Sheeran lányának szeretetéért.
Akit a cselekmény legnagyobb részében nem is Anna Paquin játszik, hanem Lucy Gallina. És talán ha van négy mondata három és fél óra alatt. Persze ezzel nincs egyedül, Az ír többi női karaktere is szemmel láthatóan inkább a történelmi hűség kedvéért van, és a játékidő legnagyobb részében inkább csak azért fognak panaszkodni, hogy mikor áll meg a fekete Cadillac, hogy rágyújthassanak, mert Pesci nem szereti a cigarettafüstöt a kocsiban. Hiába, ez egy ilyen férfias történet, ahol a töredezett párbeszédek staccatója szolgáltatja az elsődleges humorforrást.
Kénytelen vagyok néhány szót szólni az effektekről: hiába a Netflix által biztosított végtelen forrás, sajnos nincs az az ILM-szerverpark amely vissza tudná forgatni az idő kerekét DeNirónak – és akkor még a digitális sminkről nem is beszéltem. Jobban járt volna mindenki, ha egyszerűen egy másik színész kapta volna meg a fiatal Frank szerepét. Lehet, hogy kisimították a ráncokat, de akkor is egy hetvenéves tartását és mozgását látom, ahogy éppen húsokkal seftel az ötvenes évek elején.
És ha már az alakítás: használhatnám az “eszköztelen játék” szakírói klisét, hiszen Frank Sheeran megformálásához nincs szükség teljes átlényegülésre. Sőt, bizonyos jelenetekben a jellegzetes “denírós” manírok (a lefittyenő ajkakkal nevetés, a pislogás és a pengeéles szájjal rugdosás) is olyan kiszámíthatósággal bukkannak fel, hogy a japán Shinkansen is csak összeszorított fogakkal tudná tartani a menetrendet.
Ha a Kedves Olvasó a fenti pár sort panaszkodásnak gondolja, akkor téved: nem az. DeNirónak nem kell “átalakulnia”, ő már akkor kigyúrta magát Jake LaMottának, amikor Christian Bale még áltisis volt. Neki jelenléte van, és ebből kreálja Franket, azt a férfit aki minden konfliktust vagy a megismert eufemizmusok sikeres dekódolásával, vagy nyers, fizikai erőszakkal old meg. Nincsen a tetteiben semmilyen explicit agresszió, csak egyszer – a brutalitás egyszerűen hozzátartozik a munkaköri leírásához.
Mint már említettem, a szereplők sokan vannak, viszont a játékidőhöz képest tényleg csak epizodisták – az, hogy Ray Romano nem zavar sok vizet, az inkább dícséret, azonban a nagylétszámú gárdából számomra egyértelműen a Hoffa-ellenfél Stephen Graham a legnagyobb találat, emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő valójában Liverpoolból származik, és nem New Jersey-ből. Olyan laza természetességgel küldi el Pacinót melegebb vidékekre, hogy nem is kérdés: egy súlycsoportba tartozik filmbeli partnereivel.
Az ír egy hosszú – azért érezhető a több mint háromórás játékidő, még ha unalomba egy percre sem fullad a film -, stílusos tabló a XX. század második felének egy bizonyos társadalmi rétegéről: mert lehet az ember bűnöző, vagy szakszervezetis, a kettőt egy idő után elég nehéz megkülönböztetni egymástól. Mindkét szervezet az önvédelemre és az érdekérvényesítésre koncentrál, belefolyik a politikába – és a közepén ott van Frank, aki különösebb fanfár nélkül csak teszi, ami a feladata. Még ha ennek ára is van.

209 perc, amerikai

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.