Mátrix: Feltámadások
2021.12.23. (The Matrix Resurrections) Neo nem halt meg. A Mátrix működik, de megújult, erősebb és biztonságosabb, mint valaha. Az élet megy tovább. Vannak hősök, akik képesek a feltámadásra. Vannak szörnyű erők, amelyek ellen mindig újra harcba kell szállni. És van néhány nagy titok, amelynek segítségével a hősök vállalhatják a harcot, és szembeszállhatnak azzal, aki/ami az elpusztításukra tör. Legfeljebb maguk sem értik, hogy történik mindez.
KRITIKA
Az új Mátrix-film szépen leképezi önmagán belül a korábbi hármat.
Villányi Dániel
Nagyon, nagyon, nagyon jól indul! Az első félórában csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez mi, sőt, mi minden, és ez a jófajta rácsodálkozás, nem a tanácstalan. Remek, szellemes, már-már zseniális megoldást találtak ki az alkotók (a testvére nélkül először író-rendező Lana Wachowski vezetésével) arra, miként élesszék fel a Mátrix-mitológiát, hogyan folytassák a folytathatatlannak tűnőt, hogyan helyezzék Thomas Andersont a nézővel együtt ugyanannyira ambivalens és izgalmas helyzetbe, mint az első filmben. Közben aktuális is tud lenni a Mátrix – Feltámadások, és nemcsak mindazokra a méretes változásokra reflektál, amik a világban és az emberek mindennapjaiban az eltelt mintegy két évtized alatt történtek, de közben saját magára, a saját történéseire is. Az eddig önmagát mindig komolyan vevő Mátrix-univerzumtól merőben szokatlan módon csak úgy repkednek az önironikus és önreflexív poénok, Keanu Reeves csodásan elveszett, Carrie-Anne Moss csodásan megfáradt… Aztán egy csapásra elveszik az az ambivalencia, az a világok határán mozgás, amitől és ameddig a régi Mátrix is igazán jó volt, és átkerülünk egy olyan világba, ami egyrészt semmi különösebb újdonságot nem tud adni, másrészt lankasztóan kiábrándítóak a történései. Szereplők hosszú-hosszú párbeszédekben mesélnek egymásnak még a legelvakultabb Mátrix-rajongók számára is csak mérsékelten érdekes dolgokról, álkonfliktusok és műbalhék generálnak fantáziátlan küldetéseket. A film ezen szakaszának tökéletes szimbóluma Niobé alakja, akinek már a régi Mátrixokban sem jutott túl hálás szerep, ezúttal pedig Jada Pinkett Smith kínosan megöregítve 
válik indokolatlanul hosszú időre az egyik legfontosabb szereplővé úgy, hogy a végén meg kell állapítanunk: semmivel nem alakult volna másképp a sztori, ha ő egyáltalán nincs a filmben. A végső fázis persze aztán grandiózus, és összeérnek a szálak, de bár ne érnének! Nagyszabású, de a korábbi filmek vizuális ötletességének nyomába sem érő akciójelenetek során át kéne kibogoznunk egy totális zűrzavarból, hogy most akkor épp mit is akar, és mit miért is csinálnak a következők: Neo, Trinity, a gépek, a szakadár gépek, az ióiak, a lázadó ióiak, Mr. Smith, a botok, a bukottak és még ki tudja, ki mindenki. Szépen mutatja a film kudarcát az utolsó, epilógusként szolgáló jelenet, és benne az Elemző karaktere: a még legtöbb újdonságot és eredeti gondolatot szállító, a sztori során végig még úgy-ahogy működő figura egy teljesen infantilis keménykedés alanya lesz, ahol jól megmondják neki, és jól szájba rúgják. Ennyit tudott kezdeni az új Mátrix a végére a saját remek ötleteivel. De hát ez valahonnan már ismerős.
148 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!