Léghajósok

By Echte on 04 December 2019 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2019.12.05. (The Aeronauts) 1862-ben a fenegyerek léghajós, Amelia Wren (Felicity Jones) összeáll az úttörő meteorológussal, James Glaisherrel (Eddie Redmayne), hogy bővítse az emberiség ismereteit az időjárásról, és magasabbra repüljön, mint előtte bárki a történelemben. Miközben folyamatosan rekordokat döntenek és újabb és újabb tudományos felfedezést tesznek, utazásuk a létezés legvégső határára hozzásegíti a furcsa párt, hogy végül megtalálják helyüket a világban, melyet már messze maguk mögött hagytak. Fizikai és érzelmi kihívásokkal teli útjuk során az egyre ritkuló levegőben a felemelkedés a túlélésért való küzdelemmé válik. „A legtöbb repülés általában kilencven perc, két óra. Nagyon érdekesnek találtam azt a gondolatot, hogy valós időben, két szereplővel egy kosárban csináljak valamit” ¬– Tom Harper rendező A mindenség elmélete után ismét összehozta Felicity Jonest és Eddie Redmayne-t, hogy elmeséljen egy valós események ihlette, lélegzetelállító történetet.

KRITIKA

Mindig öröm látni egy klasszikus, régimódi kalandfilmet mívesen és szórakoztatóan elkészítve. A Léghajósok az év vége legkellemesebb meglepetése.

Tóth Csaba

A Léghajósok az a film, amin gyönyörűen be lehet mutatni a filmek forgalmazási rendszerének változását. 5-10 évvel ezelőtt ez a mozi még simán egyike lehetett volna a nyár nagy eseményfilmjeinek: két ünnepelt, franchise-okban bizonyított, sokak által imádott fiatal sztár játssza a főszerepet, a látványvilág gazdag és gyönyörű, látszik, hogy nem spóroltak semmin, a film jó tempójú, robog, mint a gyorsvonat, az akciójelenetek pedig izgalmasak. Ha a siker nem is volt garantálható akkoriban sem, az biztos volt, hogy egy ilyen filmnek ott a helye az év nagy sikervárományosai között. Ezzel szemben mi történik 2019-ben? A Léghajósok világpremierje augusztus 30-án volt a Telluride filmfesztiválon, a következő két és fél hónapban még játszották közel egy tucatnyi fesztiválon világszerte, majd december elején jöhet a szigorúan limitált amerikai mozipremier, ugyanis ez egy Amazon-film, márpedig az Amazon mostanában már a Netflix példáját követve a kiemelt filmjeit csak pár hétre mutatja be néhány moziban, hogy aztán rögtön utána streamingelhetővé tegyék az előfizetők számára. Hogy ez miért szomorú egy kicsit? Mert a Léghajósok pont az a film, amit a Romához, vagy Az írhez hasonlóan minél nagyobb vásznon kellene látni. George Steel operatőr (Robin Hood) kamerája olyan látványos totálképeket rögzített hozzá, amitől tátva marad a szánk, már ha van alkalmunk az elérhető legnagyobb vásznon/képernyőn nézni, a legtöbben mégis majd a laptopjuk monitorján, rosszabb esetben a telefonjuk kijelzőjén nézik majd végig. Ez a sors jut egy klasszikus kalandfilmnek 2019-ben.
A Léghajósok elsőre könnyen tűnhet igaz történet alapján készült mozinak, de ez néhány apróságot leszámítva elég távol áll a valóságtól. Az Eddie Redmayne által megformált meteorológus, James Glaisher valóban létezett, és a XIX. század második felében tényleg részt vett néhány léghajós repülésen, aminek az volt a célja, hogy méréseket végezzen az atmoszféra magasabb rétegeiben. Ezeken az utakon valóban volt útitársa, csakhogy ő nem egy nővel utazott, hanem egy másik férfival: a Felicity Jones által játszott Amelia Wren ugyanis teljes mértékben fikciós karakter, bár az igaz, hogy több XIX. századi léghajós nő tulajdonságait és történetelemeit belegyúrták. Vagyis ez a két ember valójában sosem utazott, mert nem is utazhatott együtt, a film pedig így inkább nevezhető néhány valós elemet is tartalmazó fikciós sztorinak, mint igaz történetnek. Az azonban kétségtelen, hogy az alkotók nem szálltak el: Tom Harper és Jack Thorne forgatókönyve végig valóságszagú marad, és úgy képes izgalmakat varázsolni a vászonra, hogy ehhez nem kell hihetetlenebbnél hihetetlenebb sztorielemekkel előállnia, elég az is, ha közelről megmutatják, milyen lehetett a léghajózás másfél évszázaddal ezelőtt extrém körülmények között.
Tom Harper filmje már azzal belopja magát a néző szívébe, hogy egy olyan világot mutat nekünk, amit eddig nem sűrűn láthattunk filmvásznon. A léghajók működése még sosem állt egy akció-kalandfilm középpontjában korábban, főképp nem ennyire részletekbe menően. Az alkotók láthatóan nagy kedvvel merülnek el ebben a különleges mikrovilágban, amihez szédítő légi képek társulnak: a Léghajósokat nézni minden pillanatában gyönyörű élmény, érződik, hogy nem spóroltak semmin, és minden elköltött dollár ott is van a vásznon. A film feszültsége nagyrészt Harper egy kiváló döntésének köszönhető: az egész léghajós mutatvány nagyjából másfél órán át tartott, ami ugyebár pont egy nagyjátékfilmnyi hossz, ezért a rendező a cselekményét végig valós időben tartja. Persze nem kell úgy képzelni, hogy a kamera végig csak a léghajó kosarát és a benne utazó két kalandort stíröli: a direktor tudja azt is, hogy bármilyen jó színészeket szerzett, ez még önmagában kevés lenne a nagy mutatványhoz: amikor a léghajón nem történik semmi érdekfeszítő, akkor flashbackeket látunk a szereplők múltjából, valamint arról, kik ők, és hogyan kötöttek ki egymás mellett egy ilyen veszélyes szituációban. Ezek a visszaemlékezések simán megtörhetnék a film lendületét, és az, hogy ez mégsem történik meg, kisebbfajta vágóbravúr: a Léghajósokat pont úgy vágták, hogy a cselekmény lendülete a kevésbé eseménydús képsoroknál se törjön meg nagyon, és a filmesek mindig megtalálják az útját annak, hogy ne üljön le a film.
Ettől azonban még a Léghajósok nem lesz tökéletes mozi. Furcsa módon a film leggyengébb pontját a túlírt és sok esetben egyáltalán nem életszagú, fölöslegesen filozofálgatós dialógusok jelentik: tök jó nézni Felicity Jonest és Eddie Redmayne-t, amint együttes erővel próbálják túlélni az extrém körülményeket, de az már messze nem ilyen élvezetes, amikor ők ketten mély, vagy legalábbis annak tűnő beszélgetésekbe fognak. És ez tényleg nem a színészek hibája, hanem a béna, senki szájába nem illő mondatoké. Ez azonban nem akkora hiba, hogy igazán akadályozza a film élvezetét: a Léghajósok a maga száz percével egy átgondolt, kompakt, szépen megcsinált, izgalmas és kellemesen pörgős (de sosem túlpörgetett) filmélmény, amiből manapság ritkán látni ilyen jót. Sosem fogjuk a legnagyobb kalandfilmek közt emlegetni, de ettől még nagyon is hiánypótló, színvonalas darab.