Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 3 + 4    

A password will be emailed to you.

utoya01
Our Rating
Your Rating
VN:F [1.9.3_1094]
Rating: 3.0/5 (1 vote cast)

Utoya, július 22.

2018.09.27. (Utoya 22. juli) Fiatalok táboroznak egy norvég szigeten, 2011 júliusában. Az oslói bombamerénylet híre eléri őket, de nem sejtik, hogy ők sincsenek biztonságban. Hirtelen lövések zaja töri meg a csendet. Amikor felfogják, hogy ők lesznek a következő áldozatok, elkeseredett menekülés kezdődik a merénylő elől. Kaja, a fiatal lány kétségbeesetten próbálja túlélni a poklot, segíteni a társainak és közben megkeresni a húgát. A gyilkos eközben bejárja a szigetet, még több áldozat után kutatva. Erik Poppe drámája a norvég Utoya szigeten 2011. július 22-én megtörtént tömegmészárlást idézi fel újra, valós időben, vágás nélkül. A történet a valóságot meséli el, fiktív karakterekkel. A film világpremierje a 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahol a film elnyerte az ökumenikus zsűri különdíját. A rendező Erik Poppe az Utoya, július 22. előtt a többszörösen díjnyertes A király választását készítette el, és a nevéhez fűződik többek között a Hawaii, Oslo rendezése is. Az Utoya, július 22. hazájában két héten át vezette a mozis toplistát. Az alkotók mindazonáltal a legnagyobb tisztelet hangján igyekeztek megemlékezni az áldozatokról, és szélsőséges nézeteket valló terrorista, Anders Behring Breivik felfoghatatlan tettéről.

KRITIKA

Lapzártánk idején még nem tudjuk, hogy milyen filmet készített Paul Greengrass a Netflixnek az Utoya-szigeti mészárlásról, de az biztos, hogy az angol rendezőnek rendesen fel kell kötnie a gatyáját, ha utol akarja érni a norvég Erik Poppe mesterművét.

Tóth Csaba

utoya01Greengrass filmje ugyan csak lapunk megjelenése környékén lesz látható először a Velencei Filmfesztivál programjában, de az előzetes hírek alapján nem igazán fog hasonlítani Poppe munkájára. Míg a norvég direktor magát a terrorcselekményt állította a filmje középpontjába, addig a szimplán Július 22. címre hallgató másik film inkább a tragikus események utóéletével foglalkozik, ilyen folytán pedig akár még az is lehet, hogy bizarr módon a két film együtt alkot majd egy egységes, nagy képet a 2011-es borzalmakról. Amikor az Utoya, július 22.-őt az év elején először láthatták az emberek a Berlini Filmfesztivál versenyprogramjában, a mű kapcsán a legtöbbször elhangzó kérdés az volt, hogy nem túl korai-e még alig hét évvel a történtek után feldolgozni a témát? A film hatására nem szakadnak-e fel olyan sebek, amelyeknek nem hagytunk elég időt a gyógyulásra? Az Utoya, július 22. nézői között pedig olyanok is akadtak, akik megkérdőjelezték Poppe munkájának létjogosultságát, mondván, mi értelme annak, hogy ezt a rettenetes tettet az elejétől a végéig bemutassák, és ezzel komoly traumát okozzanak a nézőknek.
Az Utoya, július 22.-ét annyiféleképpen lehetett volna elrontani, hogy kész csoda önmagában az is, hogy egyáltalán bele mertek vágni. Ha ez a mozi rosszul sikerül, Erik Poppe garantáltan lehúzhatta volna a rendezői karrierjét, legalábbis a hazájában, Norvégiában biztosan. Poppe azonban rendkívüli érzékenységről téve tanúbizonyságot csupa helyes döntést hozott. Először is a filmje főszereplőjévé nem a hírhedt tömeggyilkost tette meg, sőt, a terroristát nem is láthatjuk a filmben (maximum a sziluettjét), de ami talán még utoya02ennél is fontosabb, hogy a nevét sem hallhatjuk. A cikkben pont ezért én sem írom le, tiszteletben tartva az alkotók azon döntését, hogy ez a film nem róla, és nem az ő agybeteg motivációjáról szól, hanem az áldozatokról és a túlélőkről, akiket a sajtó amúgy is elhanyagolt az utóbbi években, ellentétben a börtönben ülő elkövetővel. Poppe ezen felül eldöntötte, hogy amennyire az lehetséges, mindent megtegyen annak elkerüléséért, hogy a filmje a szó hagyományos értelmében szórakoztató legyen. Ne úgy keljen fel a néző a moziszékéből, hogy milyen izgalmas kis thrillert nézett végig, hanem az érzés legyen húsba vágó, egy olyan gyomros, ami után sokáig alig tudunk magunkhoz térni. A maximális realizmus kedvéért a rendező erősen korlátozta a maga stilisztikai eszköztárát. Az még talán kevésbé radikális lépésnek számít, hogy nem használ filmzenét, és a Saul fiához hasonlóan a kamera végig rátapad a tábor egyik lakójára, a fiatal és idealista Kajára (Andrea Berntzen lélegzetelállító alakítása), a vágás eszközének elhagyásával azonban a filmnyelv egyik legfontosabb kellékétől fosztja meg magát tudatosan. A film elején láthatjuk az oslói robbantás képsorait (ezt használta az elkövető figyelemelterelésként), majd egy vágással Utoya szigetén találjuk magunkat, a kamera pedig szemből mutatja Kaja arcát. A hátralévő bő nyolcvan percben nincs egyetlen vágás sem, a stáb és a népes szereplőgárda (Utoyán rengeteg diák táborozott akkor) egy előre begyakorolt koreográfia szerint egyben, vágás nélkül rögzítette az eseményeket. A film hihetetlenül hű a történésekhez. Pontosan annyi puskalövést hallhatunk benne, ahány a valóságban is eldördült, és pontosautoya03n annyi ideig tartanak az események, amennyit a túlélőknek ki kellett bírnia élve ahhoz, hogy a terroristát leszerelje a norvég rendőrség. Nem mondanám, hogy forradalmi mindaz, amit látunk, hiszen Poppe a Victoriából, a Saul fiából és több más moziból is kölcsönöz stiláris ötleteket, de ezek egybegyúrva, ennek a történetnek a szolgálatába állítva mégis frissnek hatnak.
Az Utoya, július 22. egy menekülés krónikája: itt tényleg nem történik más, minthogy Kaja próbál valahogy biztonságos helyre bújni a lövöldöző elől, valahogy segítséget kérni, és üzenni a szüleinek, valamint valahogy megtalálni a húgát, aki szintén ott van valahol a szigeten, de telefonon nem tudja utolérni. Poppe a radikális rendezői módszerével valóban eléri, hogy a néző is azt érezze, ott bujkál és menekül Kajával a szigeten, és ez ugyan vitathatatlanul hatásos, de biztosan nem jó érzés. Ugyanaz a lelkiállapot, amit az Utoya-szigeti diákok átéltek a borzalmas támadás során, nem adható át egy játékfilm segítségével, de az biztos, hogy Poppe a lehető legközelebb viszi a nézőit hozzá. Kétségtelen, hogy ehhez nem mindenkinek van lelkiereje, ezért az Utoya, július 22.-ére különösen vonatkozik a „Csak erős idegzetűeknek!” nevű jól ismert, de olykor hasznos figyelmeztetés. Érdekes, hogy közel harminc filmet láttam a februári Berlinalén, amelyek egy részére már alig emlékszem, vannak, amik valamennyire élnek az emlékeimben, viszont csak egyetlen film akad, ami teljes mértékben beleégett a memóriámba, és szinte máig fel tudom idézni bármely képkockáját: az Utoya, július 22.

voxmeter090

92 perc, norvég

Utoya, július 22., 3.0 out of 5 based on 1 rating
Reviewed by Echte on 26 September 2018

Szólj hozzá!