Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 1 + 10    

A password will be emailed to you.

widows01
Our Rating
Your Rating
VN:F [1.9.3_1094]
Rating: 4.0/5 (1 vote cast)

Nyughatatlan özvegyek

2018.11.22. (Widows) Négy nő, akikben nincs semmi közös – pusztán egy dolog: az adósság, ami halott férjeik alvilági tevékenysége után maradt. Napjaink Chicagójában, egy zaklatott korban Veronica (az Oscar-díjas Viola Davis), Alice (Elizabeth Debicki), Linda (Michelle Rodriguez) és Belle (Cynthia Erivo) maguk kívánják alakítani sorsukat; együtt igyekeznek változtatni szorult helyzetükön és biztosítani jövőjüket, szembeszállva néhai férjeik ellenségeivel. Az Oscar-díjas Steve McQueen (12 év rabszolgaság) rendezésében és a Holtodiglan szerzője, Gillian Flynn forgatókönyvéből készült, bűnnel, szenvedéllyel és korrupcióval átitatott film további szereplői Colin Farrell, az Oscar-díjra jelölt Daniel Kaluuya, az Oscar-díjra jelölt Jacki Weaver, az Oscar-díjas Robert Duvall és az Oscar-díjra jelölt Liam Neeson.

KRITIKA

Adódik a kérdés: mi történik egy rendezővel az Oscar után? Öt év telt el Steve McQueen 12 év rabszolgasága óta, és a csendet csak “apróbb” dolgok – Kanye West videoklip, tévésorozat-epizód – törték meg. Nyilván nehéz kérdés, mihez is fogjon az ember, főleg akkor, ha a hírnevét megrázó emberi drámákkal alapozta meg.

Forgács W. András

widows01Elmehet mondjuk romantikus komédiát rendezni, vagy valamelyik soron következő Marvel-eposzt, mindezt persze jó pénzért. Vagy – mint esetünkben – összeállhat a Holtodiglant szerző Gillian Flynn-nel egy jó kis szajréfilm ürügyén némi éles társadalomkritikára. De garantálom, ez mit sem vesz el az élvezeti értékéből.
A Nyughatatlan özvegyek azt a látszólag jól bevált formulát követi, mint amit már a  Kártyavárral megszokhattunk: vegyünk egy régi brit sorozatot (esetünkben a nyolcvanas évek végén Magyarországon is vetített Özvegyeket), és adaptáljuk korunk Amerikájára! Persze hasonlóképpen a Netflix sikersorozatához, az átültetés nemcsak abban merült ki, hogy a szereplők más akcentussal beszélnek: a szűken vett alaphelyzet kivételével abszolút korunk Amerikájához passzol a Nyughatatlan özvegyek.
Mostanság nem telik el nap, hogy a sajtóban ne kerüljön elő a Chicagóban tomboló erőszak – persze okkal merül fel a kérdés, Al Capone óta melyik évben nem voltak utcai leszámolások, és vajon miért nevezték el a helyiek Csikágónak a nyolcadik kerület bizonyos részét annak idején. Ideális helyszín tehát a Nyughatatlan özvegyek számára: az utcai bandáktól a korrupt politikusdinasztiákon át a panorámaablakos luxuslakásokig rengeteg izgalmas helyszínt fogunk végigjárni – sokrétűségében már-már a Dróttal vetekedik a helyi politika, a bűnszervezetek és címszereplőink közötti bonyolult viszonyok és ezek szerepe a filmet elindító tragédiában.
Két alapvető különbség van a tévésorozat és a film között: egyrészt a karakterek közti viszonyok sokkal szövevényesebbek, másrészt pedig a rendőrség szinte teljes hiánya: nincs nyomozás, a szervek az eseményekben alig vesznek részt, akkor is nagyjából csak akkor, ha le kell lőni valakit. Ezt fel lehet fogni állásfoglalásként is – főleg, mert egy bizonyos widows03kemény rendőri fellépés jelentős szerepet  kap Veronica (Viola Davis) háttértörténetében.
Márpedig lesz itt lövöldözés is, de nem teljesen úgy, ahogyan azt egy chicagói gengszterfilmtől várnánk: a fegyverek egyrészt nem menőségből vannak, bántóan hangosak, meg kell tanulni őket kezelni – és európai szemmel nézve röhejesen egyszerű hozzájuk jutni. Itt bizony minden golyónak következménye van, és ezt nem csak az érzi, akit lőnek, hanem az is, aki a pisztolyt fogja. Utoljára Ben Wheatley Össztűz című filmjében volt ennyire húsba vágó a fegyverek robaja.
És nemcsak a fegyverropogás lesz hangos, hanem Hans Zimmer zenéje is – már a film nézése közben két dolog merült fel bennem: először is, hogy amúgy is lüktet az adrenalin a fülemben a betörést nézve, úgyhogy a dobokból talán egy kicsivel kevesebb is elég lesz, másrészt viszont – nem tudva ki komponálta a zenét – mintha a szerző A sötét lovagból visszamaradt dallamokkal operálna. Hiába, önmagunktól lopni nem szégyen, ezt már Alfred Hitchcock is megmondta.
A történet lényege tehát, hogy egy nagy rablás felé építkezik néhány erősebb klisével, de ezeket a film majdhogynem bocsánatkérően szervírozza – mintha azt mondaná, ne haragudj, de ezeket muszáj, hozzátartozik a műfajhoz, nézd, itt egy jó poén, vagy egy érdekesebb beállítás.
Ezeket leszámítva egy olyan szajréfilmet kapunk, amely feltűnően nem zsánerfilmes eszközökkel operál: a nyitó montázs gyors, zaklatott tempója után tiszta, nem remegő, helyenként lassúnak tűnő képekkel folytatja. Emiatt lassabban építkezik, mint kortársai, és sajnos a háromnegyede felé leül egy kicsit. Ezt akár úgy is vehetjük, hogy európai filmesen szikár, nem rágja szájba a drámát, vagy a tétet – a film közepe felé akár úgy is tűnhet, hogy maga a végrehajtandó rablás is inkább mellékes Viola Davis egzisztenciális drámájához képest.
A film ugyanis legfőképpen Veronicáé, aki önmagában nagyobb rejtély, minthogy ki árulta el a férjét: nem tudjuk, mennyit tud Harry (Liam Neeson) működéséről, vajon tényleg teljes tudatlanságban élvezi a “magaséletet”, és a végletekig hűséges sofőr Bash (Garret Dillahunt) létét? A kemény, ellentmondást nem tűrő külső páncélja milyen vastag valójában? Annyira jó látni, hogy az ún. erős női karakter nem csak annyiban merül ki, mennyire jól néz ki izzadtan, atlétában. De mögötte a többi özvegy is alig van lemaradva: Michelle Rodriguez már régóta várt egy ilyen jó szerepre. Carrie Coon és az anyját alakító (az eredeti tévésorozat Veronicája, azaz ott Dollyja), Ann Mitchell pedig akár saját filmet widows02is érdemelnének – az ő történetük persze közelebb állna a Psychóhoz…
És persze a férfi oldalon is remek játékosokat találunk: Liam Neeson lehet, hogy időben kevesebbet van a vásznon, de hosszú idő óta nem volt ennyire érdekes. A mostanában ritkán látható Robert Duvall a politikai pátriárka és képviselőjelölt fia, az árnyékából több-kevesebb sikerrel kitörni vágyó (de érdemben amazt meg nem haladó) Colin Farrell pedig tökéletesen passzol választási ellenlábasához, a drogdíler-ellenjelölt Brian Tyree Henryhez, aki régi szakmájához híven tudja, mit intézzen maga, és mit bízzon öccsére, a piszkos munkát nagy lelkesedéssel végző Daniel Kaluuyára. Utóbbi karaktere nagyon könnyen lehetett volna egy sematikus, érdektelen gyilkos, de Kaluuya minden manír és teatralitás nélkül csak néz, mint egy kíváncsi gyerek, majd… de azt talán nem kell részleteznem, mivel is foglalkozik egy drogdíler végrehajtója.
A Nyughatatlan özvegyek persze minden művészi vagy társadalmi mondanivaló mellett zsánerfilm: annak viszont szokatlanul lassú, talán a Nem vénnek való vidékhez lehet hasonlítani csak a szuggesztív filozofálás nélkül. Ha van türelmünk hozzá, ez esetben akkor is megéri megnézni, ha amúgy hidegen hagyja az embert a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése napjaink világában.

voxmeter090

129 perc, brit-amerikai

Nyughatatlan özvegyek, 4.0 out of 5 based on 1 rating
Reviewed by Echte on 21 November 2018

Szólj hozzá!