Login | Register
Forgot your password?

Math Required!
What is the sum of: 1 + 7    

A password will be emailed to you.

underthesilverlake01
Our Rating
Your Rating
VN:F [1.9.3_1094]
Rating: 0.0/5 (0 votes cast)

Kaliforniai rémálom

2018.08.23. (Under the Silver Lake) A lenyűgöző fantáziájú David Robert Mitchell (Valami követ) ezúttal egy eszeveszett neo-noir lázálmot vitt filmre, amelyben egy főhős bizarr bűntények sorozatáról próbálja lerántani a leplet. A 33 éves Sam (Andrew Garfield) meglehetősen kiábrándult a világból, ám most mégis felforr körülötte a levegő. Egy nap egy titokzatos nő, Sarah (Riley Keough) bukkan fel a medencéjében, aki aztán ugyanolyan váratlanul el is tűnik. A férfit nem hagyja nyugodni az eset és nyomozásba kezd. Szürreális kalandok veszik kezdetüket, amelyek során Los Angeles eddig nem ismert, gyilkossággal és összeesküvéssel teli bugyrai tárulnak fel előtte… David Robert Mitchell csavaros thriller-vígjátékában a legvadabb hollywoodi figurák tűnnek fel: kutyagyilkosok, wannabe színészek, csilli-villi popsztárok, az éjszaka királyai és királynői, féktelen élményhajhászok, gyanús cselszövők, hajléktalan bölcsek, félénk dalszerzők, szexmunkások, gátlástalan gazdagok, pucér szomszédok és néhány kétes hírű milliárdos, akik valamilyen módon ott lebegnek mindezek felett – vagy alatt. Az idén Cannes-ban bemutatott Kaliforniai rémálom a noir filmek legjobb hagyományait viszi tovább, helyet követelve magának a műfaj olyan klasszikusai között, mint A hosszú búcsú, a Kínai negyed vagy a Mulholland Drive, amelyek Los Angeles igéző, de megannyi sötét titkot rejtő világába kalauzolnak, hogy aztán a látottak a legmerészebb rémálmainkat is felülírják…

KRITIKA

David Robert Mitchell izgalmas rendező, aki csinálhat bármit, mivel a Valami követ úgy újította meg a horror műfaját, hogy azzal beírta magát a filmtörténetbe. A gigantikus – és sokak számára semmiből jött – siker minden bizonnyal nagy teher egy fiatal rendezőnek, és bizonyára ezzel párhuzamosan nőtt a művészi ambíciója is Mitchellnek, így igencsak szabadon eresztette magát harmadik egészestés nagyjátékfilmje, a Kaliforniai rémálom létrehozása során. Ez pedig egyben a legnagyobb erőssége, de egyúttal legnagyobb gyengesége is a műnek.

Csákvári Géza

underthesilverlake01Ami biztos, hogy David Robert Mitchell nem korlátozza magát egyetlen műfajra. Első egészestés alkotása, a The Myth of the American Sleepover 2010-ben Cannes-ban a Kritikusok Hetén debütált. Ez afféle coming of age dráma volt, amelyen nyomasztóan érezhető volt Richard Linklater korai műveinek a hatása, főleg a Tökéletlen időké és a Naplopóké. A mű hamar feledésbe merült, ahogy a felesleges replikák, de mint korábban említettük, négy évvel később a Valami követtel már ünnepelt rendezőként távozott Cannes-ból. E film bombasztikus fesztivál- és mozikarrierje egyértelművé tette: a következő alkotása minden bizonnyal versenyben lesz Cannes-ban, és ha Mitchell azt akarná, akkor kvázi Los Angeles és körzetének telefonkönyvét is megfilmesítheti. Majdnem mindkettő megtörtént. A Kaliforniai rémálom valóban versenyben volt idén az Arany Pálmáért, ám maga a mű zavarba ejtő lett: a világ legismertebb kritikusai átkozták Mitchellt, mint a mintapéldáját annak az auteri jelenségnek, amikor produceri kontroll híján megtörténik a baj. Sokan a Richard Kelly-effektusról beszéltek, aki A káosz birodalmával elég mélyre zuhant a Donnie Darko biztosította kultzseni státuszból. A Kaliforniai rémálom esetében azonban nem egyértelmű a helyzet, hiszen voltak elismerő hangok is, és szerintünk a valóság is valahol a két véglett között van.
A Kaliforniai rémálom piszok cool akar lenni. Olyan menő, hogy azt szavakkal nem is lehetséges jellemezni. Az abszurditás határáig tolta ezt az érzést a rendező. A főhős, Sam underthesilverlake02(Andrew Garfield) ennek a metaforája: egy igazi munkanélküli tróger, aki Hollywoodban él és túlél, de ha teheti, ezt a tevékenységet beszívva űzi. Semmi célja az életével, talán csak annyi, hogy nőkkel feküdjön le, vagy kiüsse magát valamivel. Néha van valami utalás arra, hogy talán írogatna, de azt is mintha csak alibiből tenné. Innentől fogva nem nagy meglepetés a mű bizarr hangvétele, amely arra alapoz, hogy a néző lehetőleg ne tudja eldönteni, amit lát az komoly, vagy tréfa. Na jó: álom vagy valóság. Ezt nagyban szolgálja a szürreális cselekmény, amelyet azért sem érdemes részleteiben taglalni, mert képtelenség koherensen összefoglalni. Az expozíció, hogy Sam – aki mindamellett, hogy semmirekellő, még kukkoló is – kinézi magának a lakóparkban ez egyik fiatal szomszéd lányt, akivel az egyik este majdnem összejön. Aztán a lány eltűnik mindenestől, de azért egy nyomot hátrahagy. Majd rejtélyes gyilkosságok is történnek, és minden jel valami természetfeletti erőre utal. Innentől kezdve Sam karaktere átmegy Clouseau főfelügyelőbe, azaz nyomozgat, de nem azért derülnek ki részletek és sokszor zavarba ejtő tények, mert jól kutatna a főhős. Ezt az érzést erősítik a valóságon túli helyzetek, amelyek tele vannak nyomva popkulturális parafrázisokkal. Még Hitchcock sírja is beépül az alkotói képletbe, miközben menő zenék szólnak a nyolcvanas és kilencvenes évekből. Mitchell gőzerővel dolgozik azon, hogy egyszerre legyen könnyed, elemelt és mély, a megteremtett atmoszférikusságot arra igyekszik összpontozni, hogy ne a konkrét cselekményre figyeljünk, hanem a nagybetűs mögöttes tartalomra. Azaz a zavarosan megfogalmazott kritikára, amely ugyan magában hordozza azt, hogy az angyalok városa számos csoda és fantasztikus ember tartózkodási helye, de egyben azt is állítja, hogy a rendszer rossz. Miért és miben? Azt nem érdekes. A hamisság megállapítása volt a cél, a magyarázat – értelemszerűen – nem. A showbiz és a sikerdarabok a legynagyobb lózungok, hamis idolokért rajongunk. Jó, rendben.
Az egész koncepció akár egy jó filmet is eredményezhetett volna, és eleinte tényleg én is csak kérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mi a probléma a filmmel. Elvégre rengeteg dolog van benne, ami miatt élvezhető és szerethető lenne. A válasz pedig egyértelmű: a bőség zavara. A Kaliforniai rémálom sok minden egyben, de igazából underthesilverlake03összességében kiábrándító alkotás. Ennek a legfőbb oka a dramaturgiára és a vágásra vezethető vissza, amikor félelmetes, nem eléggé az, amikor rejtélyes, akkor gyorsan átvált abszurdba, és a főhős „gyökértelensége” is problematikus, hiszen nincs vele miért azonosulni. Például nyomoz a csaj után, aki elvileg nagyon tetszik neki, erre lefekszik másokkal – még az öreg szomszédasszonnyal is. Pedig Andrew Garfield szó szerint nagyon odatette magát a szerepre, alakításának van egy kettőssége, olykor ő maga is csodálkozik a látottakon, ekkor tudunk vele igazából együtt lenni. Miképpen az egészen meglepő, hogy bár Sam tökéletesen ápolatlan és mocskos (Jeff Bridges Tökijéről ez sosem jutott eszembe), mégis jobbnál jobb nők álmodoznak arról, hogy intim helyzetben találják magukat vele. Igaz, a női karakterek nemlétezőek a filmben, mintha csak egy sekélyes férfiálom szereplői lennének. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy noha a 139 perces játékidő állítólag vágott verzió volt Mitchell részéről, a film számos pontján unalomba fullad: nem elég félelmetes, nem elég vicces, nem eléggé megkapó. Olykor vannak zseniálisnak mondható pillanatai, de ezek elsikkadnak. Ez pedig sokkal súlyosabb hiba, mintha szimplán rossz lenne. A Kaliforniai rémálmon érződik, hogy tudatosan szerettek volna kultfilmet készíteni. Véletlenül lehet, hogy összejött volna!

voxmeter065

139 perc, amerikai

Reviewed by Echte on 22 August 2018

Szólj hozzá!