KRITIKA

Másodjára már kevésbé bájos és néha bizony fárasztó is a Shazam!, de Az istenek haragja akkor sem érdemelt ekkora bukást.

Soós Tamás

Pár éve a Shazam! kellemes meglepetés volt a DC-től, ami ugyan az Aquaman kolosszális sikerével talpra állt Az Igazság Ligája okozta mélyütésből, de kellett hozzá a Shazam! is, hogy visszaadja a szuperhősstúdió filmjeibe vetett hitet. Az ugyanis úgy volt bájosan gyermeteg, hogy közben kajánul parodizálta is a szuperhősfilmeket: a horrormúlttal rendelkező David F. Sandberg (Amikor kialszik a fény, Annabelle 2 – A teremtés) egy jópofa családi mozit rendezett, amelyből az is kiderült, hogy a szuperhősködés tulajdonképpen nem más, mint az örök kamaszok lelkes játéka.
A folytatás óta sok minden történt a DC háza táján, de egy dolog nem változott: Shazam, vagyis Billy Batson még mindig nem a legélesebb kés a fiókban. Hiába volt jellemfejlődés az első filmben, a másodikban a DC a világ leghülyébb szuperhősét állítja elénk, és annyit rugózik ezen, hogy az egy jobb forgatókönyvvel akár vicces is lehetne, itt viszont többnyire fárasztó. Emellett Az istenek haragja elköveti a szuperhősfilmek egyik alaphibáját, és olyan látványosan következmények nélküli világban játszódik (bárki meghal, vagy elveszíti a képességeit, azt a következő öt percben tuti visszavonják), ami már a sztori és az akciók élvezethetőségét is csorbítja. A szerelmi szál pedig teljesen nonszensz, amit a film úgy próbál eltussolni, hogy a két szereplő perverznek (!) nevezi, majd miután felvetették, hogy miért is szeretne bele egy 6000 éves nő egy 15 éves kamaszba, úgy  tesznek, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
Az istenek haragja esetében a család összetartásáról szóló sztori sem olyan erős, hogy magát a filmet összetartsa, de ezekkel együtt is vannak jó pillanatai a folytatásnak. Például poén a családozással járó mindenféle kikacsintás (nyilván a Halálos iramban-filmek is megkapják a magukét, ami nem is csoda, hiszen az autós franchise 4-8. részét szerző Chris Morgan volt a társ-forgatókönyvíró), meg úgy egyáltalán, továbbra is jól működik, ahogy idézőjelek közé teszik a szuperhősös világmentést. A megmozgatott mitológia sem teljesen érdektelen (a görög istenek mindig szórakoztatóak), Helen Mirrent és Lucy Liut bármiben jó nézni, és így vagyunk a Varázslót játszó és a folytatásban egész jelentős szerepet kapó Djimon Hounsou-val is.
A Shazam! Az istenek haragja sok sebből vérző, de egyszer simán nézhető családi mozi, ami Amerikában és nálunk is elég csúnyán elhasalt a pénztáraknál. Pedig akár egy kis nemzeti büszkeséget is érezhetünk a moziban, ugyanis a filmet nem más fényképezte, mint Pados Gyula, akinek a neve Antall Nimród mellett vált ismertté a Kontrollban, az elmúlt 20 évben pedig több hollywoodi filmen és köztük igazi blockbustereken is dolgozott Az útvesztő-filmektől az új Jumanjiig, jelenleg pedig A majmok bolygója új részét forgatja. Ezen a téren pedig Az istenek haragja is teljesít úgy, mint bármelyik hollywoodi látványfilm manapság.

130 perc, amerikai

KRITIKA

Adam Driver a Star Wars rá vonatkozó szeletének lezárása óta főként drámázik, így nem csoda, hogy vágyott már egy kis B-filmes akcióra. Na most megkapta a magáét. És mi is.

Szöllőskei Gábor

Mit keres ebben a filmben Adam Driver? – hallom sokfelől a jogos kérdést, amit azonban nem lehet egy olyan válasszal elütni, hogy kellett neki a pénzt. Driver világszerte ismert és népszerű sztár, akinek már két Oscar-jelölése is van (Csuklyások – BlackKklansman, Házassági történet), szóval nincs rászorulva egy olyan filmre, amelynek sztorija szerint egy Somaris nevű bolygón élő Mills nevű pilóta elvállal egy kétéves űrexpedíciót, hogy pénzt keressen lánya, Nevine (Chloe Coleman) betegségének kezeléséhez. A visszaút során azonban a Földre zuhan, és rajta kívül csupán egy fiatal lány, Koa (Ariana Greenblatt) éli túl a katasztrófát, ám, mivel más nyelvet beszélnek, nehézkes köztük a kommunikáció. Ráadásul vérszomjas dinoszauruszok támadnak rájuk. Ja, ezt nem említettük? Időszámításunk előtt 65 millió évvel járunk amúgy. Innen a film címe is.
Kellemes kis trash-szag lengi be tehát a mozitermeket, amit a látványfilmhez képest kicsi, 45 millió dolláros költségvetés is felerősít. A kamera mögött pedig a Hang nélkül írói (ez mondjuk nem rossz ajánlólevél) és a Prédák című horror író-rendezői (Scott Beck és Bryan Woods).
Na de akkor mégis mit keres itt Adam Driver? Nem mindegy? Szeretett volna egy ilyet. Lézerpuskával akart lövöldözni dínókra, na meg szaladgálni az erdőben, elsüllyedni a mocsárban, kúszni sötét és szűk barlangjáratokban, koszos, vizes és véres akart lenni. Akciósztár. No, ez utóbbihoz biztosan nem a 65 segíti hozzá, ami bár kétségtelenül bugyuta film, megvan a klasszik B-filmekre jellemző bája, és a büdzséje ellenére nem is néz ki rosszul. Átszalad rajtad a 65 93 perce, és másnapra nem sok marad belőle, de simán legyűrhető, ha valaki szereti az ilyet. Én szeretem.

93 perc, amerikai-kanadai

OSCAR-JELÖLÉS 2023
(Legjobb nemzetközi film)

KRITIKA

A csendes lány egy csendes, szelíd film, ami a maga halk módján beszél rettentő fontos dolgokról.

Tóth Csaba

Colm Bairéad ír rendező filmje a tavalyi Berlinalén tűnt fel, és bár sokkal csendesebben szerezte a követőit, mint a Nyugaton a helyzet változatlan vagy a Közel, valahogy mégis ott találta magát a Legjobb nemzetközi játékfilm Oscar-kategória ötös mezőnyében. A csendes lány ereje pont az egyszerűségében, letisztultságában rejlik, de ez az a fajta egyszerűség és letisztultság, amit borzasztó nehéz kivitelezni.
Az egyetlen nyár történetére fókuszáló film főhőse a kis Cáit (Catherine Clinch), aki egy sokgyerekes, diszfunkcionális családból (az anyának semmire nincs ideje, az apa alkoholista) kerül át a nyári hónapokra egy rokoni házaspárhoz, ahol ilyen rövid idő alatt megtapasztalja, mekkora különbséget jelent, ha odafigyelnek rá, és szeretettel, valamint érdeklődéssel közelednek hozzá. A film gyakorlatilag egy kislány kivirágzását mutatja be, aki a nyár folyamán hernyóból pillangóvá válik pusztán annak köszönhetően, mert végre olyan helyen lehet, ahol szeretik, és törődnek vele. Ez így leírva talán túlzottan didaktikusnak hat, de A csendes lány nagyon távol áll attól, hogy bármit is a szánkba rágjon. Csodás finomsággal építi fel Cáit és a „pótszülei” kapcsolatát, sokáig nem téve egyértelművé, milyen irányba tart a film. Colm Bairéad mozija másfél órányi felkészülés egy jókora érzelmi sokkhatásra, ami aztán az utolsó jelenetben jön el, a film pedig egy olyan pillanattal végződik, ami után nagyon nehéz lesz a moziszékből könnyzuhatag nélkül felállni.

95 perc, ír

KRITIKA

Miért csinálnak magyar alkotók animációs filmet az indián teremtésmítoszból?

Tóth Csaba

Elsőre kissé furcsának tűnhet, hogy a Nyócker rendezője az indián legendák és mítoszok felhasználásával az animációs film nyelvén mesél az amerikai őslakosok teremtésmítoszáról, de Gauder Áron filmjének sztorija szerencsére túlmutat az indiánokon, és egy nagyon is általános, emberi, ugyanakkor minden szempontból mai történetet mesél. A Bereményi Gézával közösen írt forgatókönyv szerint az olajipar mindenen átgázoló képviselői építési munkagépekkel veszik körbe az indiánok szent hegyét, hogy azt a keveset is elvegyék tőlük, ami még megmaradt nekik. A hegyen összegyűlő fiataloknak a tábortűz körül az öreg mond mesét: magát az indián teremtéstörténetet adja elő a teremtővel és a ravasz kojottal, aki mindig kijátssza őt, és a teremtő bosszantására hozza létre saját teremtményét, az embert.
A Kojot négy lelke pazar, látványos animációval életre keltett, fantáziadús világát élmény nézni, ahogyan azt is, hogy az alkotók milyen ötletesen keverik össze az indián teremtésmítoszt a nyugati emberével, és a két világ találkozása milyen tragédiákhoz vezet. Gauder és Bereményi nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy mesék segítségével bemutassák nekünk az ember, az emberiség sötétebb oldalát, kapzsiságát, önzését. A film egy percig sem titkolja a környezetvédő üzenetét: a maga mesés, szemkápráztató módján arra figyelmeztet, hogy felzabáljuk magunk alatt a bolygót, mert nem tisztelünk semmit.

103 perc, magyar

KRITIKA

Boroznak, afférba kezdenek, szexelnek, majd a szexelésről és a kapcsolatokról beszélgetnek. Franciák.

Tóth Csaba

A francia filmnek van egy bizonyos altípusa, ami annyi jellegzetességgel bír, hogy mára már szinte önmaga paródiájává vált. Ezekben a filmekben a középosztálybeli vagy felső középosztálybeli szereplők folyton esznek-isznak, nagyokat sétálnak, és közben rengeteget beszélgetnek, főképp lakás- és étterembelsőkben, mellesleg pedig hébe-hóba viszonyba kezdenek egymással, és ebben az sem szokta zavarni őket, ha közben házasok, vagy épp párkapcsolatban élnek. Literszámra fogyasztják a finom borokat, de valahogy mégsem lesznek tőle alkoholisták, a gondtalan életükbe ők maguk szállítják a gondokat csak az izgalom kedvéért. Az ilyen filmek többségét megnézi, aztán elfelejti az ember, de a párizsi (igen, ezen filmek java Párizsban játszódik) stílus és életérzés miatt cseppet sem bánjuk a dolgot, mert általában jó érzés elmerülni a világukban.
Őszintén szólva én már kicsit unom őket, talán túl sok hasonló mozit sodort már elém az élet. Ezért is lepődtem meg annyira, hogy az Egy röpke románc naplója ennyire betalált nálam, pedig Emmanuel Mouret (Csak egy csók, Szívecskéim) filmje semmiben sem tér el a klasszikus recepttől. Itt nincs nagy titok, egyszerűen csak minden működik a filmben, ami azt mutatja be, hogy hová vezet hosszútávon egy könnyed, felelősség és ígéretek nélküli viszony két negyvenes között. Jók a szituációk, átélhetők a bonyodalmak és a dráma, működik a humor, Sandrine Kiberlain ragyog, Vincent Macaigne pedig már régóta jobb Woody Allen, mint az igazi. Vörösbor mellé ajánlom.

100 perc, francia

KRITIKA

Az ötödik – amúgy sorszámozatlan – Sikoly még csak felvezette az új karaktereket, ám a hatodik film az, ami igazán megszeretteti velünk őket.

Tóth Csaba

Egészen elképesztő, hogy a Sikoly-franchise még a hatodik epizódjával sem jutott a Fűrész, a Parajelenségek vagy mondjuk a Péntek 13 sorsára. Az újabb részek csodák csodájára nem csak összecsapott kliséhorrorok, amik nem szolgálnak másra, csak hogy újabb meg újabb dollármilliókat csaljanak ki a Sikoly-rajongók zsebéből. Ez a franchise még mindig tartogat némi frissességet s új ötleteket, és szerencsére a Tyler Gillett-Matt Bettinelli-Olpin rendezőpárosnak köszönhetően olyan értő kezekbe került, akik óvják és védik a brandet, biztosítva, hogy Wes Craven és Kevin Williamson örökségét ne csak kiforgassák, hanem érdemben hozzá is tegyenek valamit. Az persze nyilvánvaló, hogy a Sikoly már sosem lesz olyan friss, mint a kilencvenes évek második felében volt. A franchise saját szabályai egy kicsit gúzsba kötik az alkotók kezét, ugyanakkor az adott keretek között az új alkotók a lehető legnagyobb szabadságot engedik meg maguknak, és az új részben még bátrabban nyúlnak a Sikoly örökségéhez, mint az ötödikben tették. Jó példa erre a nyitójelenet, ami egy pillanatra elhiteti a nézőjével, hogy Columbót csináltak a Sikolyból: az első gyilkosság után Ghostface leveszi az álarcát (!!!), és mindannyian láthatjuk az arcát. Ilyen merész húzással korábban egyik epizódban sem álltak még elő, és egy ügyes trükkel gyorsan vissza is táncolnak belőle, de már ezzel is jelzik: nem csak a régi trükköket ismerik, bátran mernek bevetni újakat is.
Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha le fogom írni, de a Sikoly VI-nak kimondottan jót tett a legacy karakterek háttérbe szorítása. Szegény Dewey (David Arquette) egy résszel ezelőtt meghalt, Sidney (Neve Campbell) ezúttal távol maradt, így már csak Gale (Courteney Cox) maradt a régi nagyok közül, és ugyan Coxot mindig öröm lesz viszontlátni egy Sikoly-filmben, valójában nélküle is jól meglettünk volna. Az előző film után mostanra sikerül a Carpenter nővéreket, Samet és Tarát (Melissa Barrera és Jenna Ortega) valóban izgalmas főhősökké varázsolni, sokkal több teret kapnak a kibontakozásra, s jó látni, hogy egyszerre sebezhetők és badassek, ahogy azt a franchise követelményei megkívánják.
A New York-i helyszín sajnos nem ad hozzá annyit a cselekményhez, mint azt az előzetes sejtette, a várost az alkotók nem használják ki igazán, de a ragyogóan sikerült metrójelenet miatt olyan nagyon azért nem panaszkodom. Ghostface minden eddiginél könyörtelenebb és félelmetesebb, és tény, hogy ez az eddigi legvéresebb Sikoly (az X-es korhatár-besorolás azért így is vicckategória), de az állandó kikacsintások, a szándékos túlzások és a sok-sok humor gondoskodik róla, hogy az összhatás inkább egy nagy horrormókára hasonlítson, és senki ne sokkolódjon a jelenetek kegyetlenségétől. A végét pompásan túltolták, fülig érő szájjal jöttem ki a moziból. Viszlát a hetedik résznél!

122 perc, amerikai-kanadai

OSCAR-JELÖLÉS 2023
(Legjobb férfi főszereplő: Paul Mescal)

KRITIKA

Egy teljesen átlagos apa-lánya nyaralás, aminek pillanatai örökérvényűvé változnak az emlékezés és a mozi hatalma révén.

Villányi Dániel

A legtöbben valószínűleg onnan szereztek tudomást a Volt egyszer egy nyár létezéséről, hogy ez az a film, amiért főszereplői Oscarra jelölték az időközben új Gladiátorrá avanzsált Paul Mescalt. Valóban nem egy látványos darab az első filmes Charlotte Wells rendezése, a cselekményközpontú darabokat, nagy fordulatokat kedvelőknek nem is igazán ajánlható. Sőt: a Volt egyszer egy nyár története a mozifilmek dramaturgiájától merőben szokatlan módon gyakorlatilag nélkülöz bármilyen fordulatot. Egy lassan csordogáló nyaralás életképeibe csatlakozunk be: a 11 éves Sophie (Franie Corio) a 31 éves, elvált apukájával (Mescal) utazik egy átlagos törökországi vakációra a kilencvenes években. Mindenki számára ismerős helyzetek a minden egyediséget nélkülöző hotel mindennapjaiból, a többi vendéggel való interakciókból, néhány mondatos apa-lánya kommunikációkból, Sophie videónaplójának rövidke részleteiből. Csak múlik az idő a nyaraláson, és múlik az idő a moziban, mi pedig várjuk, hogy mikor jön az IGAZI sztori, mikor fog valami olyasmi történni Sophie-val és Callummal, amiért nekünk épp ezt a nyaralást mutatják meg a moziban. De nem jön semmi ilyesmi, mi pedig kénytelenek vagyunk szembesülni vele, hogy az az IGAZI történés, ami ezekben a lebegősen lírai módon megmutatott apró pillanatokban, töredékekben, gesztusokban, hangulatokban tetten érhető. Nemcsak a fordulatok hiánya miatt szokatlan a Volt egyszer egy nyár dramaturgiája, de a jelenetépítésében is, fura logika, vagy inkább logikátlanság szerint kerülnek egymás mellé dolgok. Aztán rájövünk, a film ráébreszt minket, hogy igazából egy emlékezést látunk, a logika az emlékek szabálytalanságának logikája, ami megőriz látszólag jelentéktelen dolgokat, és kihagyja azokat, ami csak akkor és ott tűntek fontosnak, utólag már nem. A felnőtt Sophie néz vissza a kislánykorának erre a nyaralására, épp annyi idősen, mint amennyi az apja akkor volt. A kislány emlékei hátterében megbújva pedig felfedezi azokat a nyugtalanító pillanatokat, amik valami sötétséget sejtetnek az apában: életválságot, depressziót, esetleg öngyilkos gondolatokat? A Volt egyszer egy nyár nem él a kínálkozó hatásvadászat eszközével, hogy a végére megfejtse, prezentálja a „titkot”. Nyitva hagyja ezt a kérdést is, azt állítva, hogy nincs egyetlen titok. Millió emberi pillanat van, amelyek együtt adnak ki valami örökérvényűt, és teljesen soha meg nem foghatót. De ettől szép.

102 perc, brit-amerikai

KRITIKA

Mi a különbség a történelmi film és a politikai szándékból készült kurzusfilm között? A Hadik tökéletesen megmutatja.

Harmai Richárd

A történelmi film megmutatja, milyen izgalmas és összetett esemény rejlik a törikönyv szürke ismertetése mögött, a kurzusfilm viszont elintézi, hogy egy izgalmas eseményről többé ne is nagyon készülhessen érdekes film – hiszen már van róla egy sematikus, szájbarágós és méregdrága.
Mert ha valamiről, Hadik András huszárcsínyéről tényleg lehetett volna székbe szögezős filmet csinálni: a huszárkapitány Mária Terézia kérésére, szinte csak a fricska kedvéért a világtörténelemben szinte egyedüliként maroknyi csapatával sikeresen behatolt Berlinbe, és megsarcolta a várost. De az öt-tíz átlagos magyar film árából (kétmilliárd forintból) egy dilettáns művet (Pesti balhé) felmutatni tudó forgatókönyvíróra, Kis-Szabó Márkra és mozifilmben teljesen tapasztalatlan színházi rendezőre, Szikora Jánosra bízott film nem kibontja ezt az egyszerű leíró mondatot, hanem mindössze ábrázolja: a huszárok bármiféle feszültség vagy izgalom nélkül elmasíroznak Berlinig, ott egy udvarnyi területen, húsz-harminc fő részvételével lezajló csatában behatolnak a falak mögé, majd üdvözült arccal hazamennek. És hogy a kurzusfilmes kritériumok is teljesüljenek, hárompercenként elhangzik valami giccses mondat arról, a magyar ember és a magyar huszár, sőt, a Magyar Ember és a Magyar Huszár micsoda mindenki felett álló, csodálatos, hősi teremtmények, akikre még az ellenség asszonyai is úgy néznek, hogy elgondolkodunk, vajon leforgattak-e pár szexjelenetet, amik a korhatár miatt a vágóasztalon végezték.
Pedig milyen jó is lenne végre egy magyar történelmi film!

A Hadik a Magyar Filmadatbázisban!

KRITIKA

Azt csak a legfőbb bíró tudja, hogy Sylvester Stallone pontosan miért hagyta ott a franchise-t, de arra e film a bizonyíték, hogy ez a sorozat nélküle csak nagy lendülettel előadott, szinte hatástalan légbokszolás.

Kovács Gellért

Persze, hát fura az nagyon, hogy Sly nélkül nincs jó Creed-film, elvégre ez az egész spin-off-dolog Ryan Coogler ötlete volt, s alaposan elő kellett vennie a rábeszélőkéjét, hogy Stallone-t rábírja az első ilyen filmre. Golden Globe-díj és Oscar-jelölés lett a vége, aminek örült is az öreg harcos. A második részben is benne volt szívvel-lélekkel, aztán a Creed III forgatásának környékén történt valami, s Stallone csak produceri kreditjével maradt a projektben. Elsétált a csődör a másik irányba.
Mindezt azért volt most muszáj ilyen hangsúllyal megemlítenem, mert tényleg olyan ez a film, mintha kivarázsolták volna alóla a ringet, és csak a levegőbe kalimpálna – fontoskodva, valós hatástalanságáról tudomást nem véve.
A rendezővé is avanzsált Michael B. Jordan komor tekintettel járkál fel-alá a játékidő nagy részében, rajta feltűnően szép ruhák, de igazi érdeklődés mintha nem lenne a szemében a cselekményt illetően. Tán mert ő is pontosan tudta, hogy Coogler most nem rakott össze igazán drámai történetet (többedmagával sem): a börtönből kikerült régi barát indulatos törtetése pont annyira üres és erőltetett, mint amilyennek egy ilyen mondat hangzik, ha a vásznon nincs megtöltve szenvedéllyel, és a zsánerben elvárható szinten valósnak ható érzelmekkel. Pedig Jonathan Majors ezt a szerepet láthatóan jobban élvezte, mint azt, amit a legújabb Hangya-filmben kapott, ám itt is kiaknázatlan a tehetsége – elbírna ő egy olyan karaktert is, akinek nem csak az az üzenete, hogy a sitten megtanulta a rossz leckét: csak az lehet a tiéd, amit elveszel a másiktól. Kettejük kémiája inkább vágyott, mint valódi, a bunyókból hol kilóg a CGI, hol túlbeszélik a szereplők. Ami meg különösen fájó: a Rocky-filmek egyik legfőbb erénye, vagyis a tempós, hősies tréningmontázs nélkülöz szinte mindenféle kreativitást és valódi izzást. Joseph Shirley magasztos filmzenéje mintha arról szeretne minket meggyőzni, hogy a Creed III-ban tényleg megtörténik az, ami most nyilvánvalóan elmaradt.
Nincs itt nagy tét, nincs dilemma, a franchise történelmével sem tudtak semmiféle izgalmasat kezdeni – ez csak egy átlagos, tulajdonképpen egy eléggé unalmas bokszfilm, ami ugyan nem dobja be a törülközőt, de K.O.-ra biztos nem vágjuk magunkat tőle. Hacsak nem vagyunk rettenetesen álmosak.
Olyan hapsi Sylvester Stallone, amilyen. Biztosan nem hibátlan. De ő nem hagyott volna minket szunyókálni.

116 perc, amerikai

KRITIKA

A Wonder Woman themüszkirai amazonjai elbújhatnak az Agojie mögött: a nyugat-afrikai Dahomey királyság nőkből álló hadserege a XVII. és XIX. század között tartotta rettegésben a gyarmatosítókat és a rivális törzseket. Az előttük tisztelgő film akkor működik igazán jól, ha nem kérjük rajta számon a történelmi hitelességet.

Rácz Viktória

A The Woman King – A harcos tipikusan az a film, ami nagy valószínűséggel a 2018-ban bemutatott Fekete Párduc fogadtatásának és hatalmas box office-sikerének köszönhetően valósulhatott meg. A forgatókönyvet író Dana Stevens és a sztorit szállító Maria Bello (igen, a Sakáltanya, az Erőszakos múlt és a Fogságban színésznőjéről van szó) évekig házaltak a történetet eladhatatlannak gondoló producereknél, amíg Vakanda be nem bizonyította Hollywood számára, hogy van igény az afrikai kultúra bemutatására és a fekete színészekből álló szereplőgárdára a nagyvásznon. Mivel a feketék történelméről szóló alkotások túlnyomó többségben a rabszolgaságról szólnak, a fiktív szuperfejlett afrikai királyságban játszódó Marvel-film épp az „empowerment” jellege miatt tudott nagyot szólni. Ezt a vonalat viszi tovább Gina Prince-Bythewood (A méhek titkos élete, A halhatatlan gárda) filmje, ezúttal egy valós királyság valós női hadseregét helyezve a középpontba. Az 1820-as években játszódó The Woman King – A harcos azért csak hellyel-közzel nevezhető hitelesnek, története és üzenetei napjaink közönségére lett szabva. A film ugyan nem titkolja el, hogy Dahomey jelentős részt vállalt a rabszolga-kereskedelemben, de a feminista felszabadítókként megjelenő női katonákat túlságosan is makulátlan szabadságharcosokként ábrázolják.
Azonban, ha félretesszük a történelemkönyvet (vagy bezárjuk a Wikipediát), és úgy tekintünk a The Woman King – A harcosra, mint egy tipikus hollywoodi történelmi eposzra, annak minden kegyes hazugságával és szentimentalizmusával együtt, akkor átadhatjuk magunkat a virtuóz harci jeleneteknek, a lenyűgöző kosztümöknek, a magával ragadó és érzelmes sztorinak, valamint a fantasztikus színészgárdának. Senkit nem fog meglepni, hogy Viola Davis kiváló a címszereplő kemény harcos szerepében, aki múltbéli traumái és a felelősség súlya miatt emberfeletti ereje ellenére is mélyen emberi karakter. És még így is el tudja lopni előle a show-t az újonc Thuso Mbedu (A föld alatti vasút), aki az Agojie-hez frissen csatlakozó Nawit alakítja, illetve Lashana Lynch (Nincs idő meghalni), az újakat kemény kézzel és csípős humorral tanító Izogie szerepében.
Bár lenyűgöző minden közelharc-jelenet, a The Woman King – A harcos sokkal több egyszerű női akciófilmnél: felnövéstörténet, románc, családi dráma és antikolonialista kiáltvány. Az utóbbit annyira nem rejti véka alá, hogy nagy eséllyel sok nézőt veszít el az olyan pillanatok miatt, mint amikor a John Boyega által alakított meglepően progresszív király a rabszolgatartás lélektanáról értekezik, és érzelmesen szólal fel a gyarmatosítás ellen. Amikor viszont működik a film, akkor nagyon működik – ez jellemzően nem a dialógusoknak, hanem a rendezésnek és a színészi alakításoknak köszönhető. Reprezentációs mérföldkőjellege miatt fontos film, de sok fontos filmmel ellentétben ennek a megnézése nem érződik házi feladatnak. Végső soron a The Woman King – A harcos hasonlóan magával ragadó közönségbarát vágybeteljesítés, mint a Fekete Párduc, csak több valóságalappal és kevesebb CGI-ütközettel.

135 perc, amerikai