A HÓNAP GYŐZTES KRITIKÁJA

Forráskód

A hazai mozikban a tavalyi évben debütáló műfajújító sci-fi, a Hold után senki sem gondolta volna készítőjéről, Duncan Jonesról, hogy nem a kezdők szerencséjének kegyeltje, hanem egy profi filmrendező, aki jövőképét nem a globális világ történéseivel mutatja be, hanem az egyes emberi sorsokon keresztül ábrázolja kissé negatív elképzelését. A Forráskód is ilyen.

2010-ben hemzsegtek a jobbnál jobb kritikák a Holdról, ami nem meglepő annak fényében, hogy ez volt Jones első nagyjátékfilmje. Az egy helyszínre és egy szereplőre szűkített „űrkamaradráma” csodálatos képeivel, remek dramaturgiai felépítésével méltán vívta ki a szakértők elismerését. A sci-fi műfajától és a kevés szereplős megoldástól legújabb filmjénél sem tudott elszakadni, hiszen a Forráskód a Hold analógja, csak nem egy űrállomáson, hanem egy katonai bázison játszódik a történet. Na meg a főhős elméjében.

Colter Stevens százados (Jake Gyllenhaal) egy száguldó vonaton tér magához, ahol egy számára ismeretlen nő Seannak szólítja. Ijedtében a mosdóba menekül, ahol a tükörbe nézve egy másik férfi tekint vissza rá. A következő pillanatban egy kapszulában találja magát, ami be van monitorozva. Itt elmondja neki a küldetés irányítója, Carol Goodwin (Vera Farmiga), hogy egy Forráskód nevű programnak a része és ő az új terroristaelhárító rendszer első tesztalanya. Feladata, hogy nyolc perc alatt megtalálja a vonaton utazó terroristát, aki hamarosan felrobbantja a szerelvényt, melynek következtében meghal az összes utas. Ez az esemény a valóságban már megtörtént, azonban a robbantó kilétének felfedése megváltoztatja a jövőt. A küldetést addig kell megismételnie, amíg sikeresen meg nem találja a tettest, azonban erre mindössze csak nyolc perce van minden egyes alkalommal. A sok sikertelen kísérlet és a programban való bekerülés rejtélyei miatt Colter egyre inkább a Forráskódból való kitörésen fáradozik, melynek lehetetlenségét az édesbús befejezés beigazolja.

A finoman vezetett cselekményszál és a mértékletesen adagolt információk egy percig sem hagyják lankadni a figyelmet. Bár az apróbb események ismétlődnek és a titkok is egyre feszültebbé teszik a hangulatot, végig a kíváncsiság vezérel bennünket, hogy mégis „Ki ez a Colter és mi történik vele?”. Az atmoszférát Chris Bacon zenéje hatja át, akivel együtt dolgozott Clint Mansell is. Ő már a Holdnál bebizonyította, hogy sci-fiből is válhat egy líraian elégikus alkotás. A film végi csattanó pedig lerombolja az addig felépített elvárásainkat és egy teljesen új értelmezést ad az egésznek. Nemcsak a kliséket oltja ki Jones, hanem egyediségével megpecsételi a műfaji sokszínűséget is. A Holdhoz leginkább Stanley Kubrick klasszikusa, a  2001 – Űrodüsszeia hasonlít, de az már inkább egy elvontabb, spirituálisabb szinten közelíti meg az emberi létezés fogalmát. A szokásos sci-fikbe illő akciók itt nem érvényesülnek.

Az eddigieket tekintve feltehetjük a kérdést, hogy talán Duncan Jones az új Darren Aronofsky? Hiszen ő is hasonlóan formabontó és egyben kiemelkedő filmekkel kezdte karrierjét (Pí, Rekviem egy álomért) és mára már egy Oscar-díjat is sikerült bezsebelnie. Reméljük, hogy Jonest is ugyanilyen figyelem övezi majd. Az biztos, hogy én már most nyomon követem pályafutását.

Lajtos Mónika

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Élve eltemetve

Néhány hónappal ezelőtt sokan az egekig magasztalták Danny Boyle-t, amiért egy szűk térben játszódó, egyszereplős filmet meg tudott tölteni tartalommal és feszültséggel. Rodrigo Cortés kamaradarabja a bezártság ábrázolásán kívül komoly aktuálpolitikai kérdéseket is boncolgat, összességében pedig sokkal kiforrottabb, mint a Boyle-féle 127 óra.

Paul Conroy teherautósofőrként dolgozik Irakban, ám egy logisztikai művelet végrehajtása közben egységét megtámadják, melyet követően ő egy koporsóban tér magához, mélyen a föld alá temetve. A mellette elhelyezett mobiltelefon segítségével próbál kapcsolatot teremteni családjával, váltságdíjat követelő merénylőjével és az Irakban dolgozó túszmentőkkel, mindeközben pedig pánikbetegségével és az oxigénhiánnyal is meg kell küzdenie.

A maroknyi, nagyrészt spanyolokból álló stáb rendkívül rizikós feladatra vállalkozott, ugyanis az Élve eltemetve minden egyes jelenete az alig pár négyzetmétert felölelő koporsóban játszódik. Cortés még attól sem riad vissza, hogy hosszú másodpercekre teljes sötétségbe borítsa a vásznat, és csak a legkülönfélébb zörejekre bízza a feszültségkeltést. E kockázat viszont teljes mértékben megtérül, hiszen a játékidő végéig fennálló bezártság érzet sajátos hangulatot teremt; Cortés egy pillanatra sem juttatja lélegzetvételhez közönségét, a fény-árnyékhatásokkal való zsonglőrködés pedig csak fokozza ezt a fullasztó érzést. Még flashback jelenetek sincsenek, a film teljes ideje alatt tehát egyetlen színész hivatott lekötni a figyelmet. Ennek tükrében főképp kiemelendő Ryan Reynolds parádés teljesítménye. A 2005-ben készült Élet iskolája című TV-filmen kívül jobbára csak átlagos romkomok, félresikerült akciófilmek vagy kretén vígjátékok fűződnek a nevéhez, Paul Conroy szerepében viszont maradéktalanul számot ad színészi kvalitásáról. Reynolds az érzelmek széles skáláját mutatja be a sírástól a dühöngésig, játéka azonban egyetlen ponton sem érezhető soknak vagy hiteltelennek, egyszemélyes küldetését tehát hibátlanul hajtja végre. Ezenfelül, sorsának kérdése folyamatosan izgalmas marad, karaktere pedig egyre rokonszenvesebbé válik, melyben a kiváló forgatókönyvnek is komoly osztályrésze van. A Chris Sparling által írt szkript kellő ütemben adagolja az információmorzsákat, legyen szó a főhős családi hátteréről, vagy az eseményeket alakító túsztárgyalásokról. Nincs mellébeszélés, valamint túlzott hatásvadászat sem, így a film végig hiteles és kellően nyomasztó marad, az apró logikai bakik ellenére is, melyek a fentiek árnyékában aligha észrevehetők. Az utolsó jelenetnek még arra is van ereje, hogy lesújtó kritikát fogalmazzon az iraki állapotokkal kapcsolatban, nyomatékosítva ezzel a háttérben végig érezhető politikai töltetet. Így válik az Élve eltemetve több síkon értelmezhető, komplex és nehezen emészthető kamaradrámává, melynek megtekintése után örömteli érzés kimozdulni a friss levegőre. Talán nem is csak politikai tartalmú üzenet bújik meg a háttérben?

Varga Ákos

Halálos iramban – Ötödik sebesség

Vajon milyen lett volna az Ocean’s Eleven, ha egy kevésbé tapasztalt, tesztoszteron-túltengésben szenvedő stáb készítette volna el? Vin Diesel-ék megadták a választ.

Dominic Toretto és Brian O’Connel dögös kocsikkal és észvesztő száguldással tarkított története tíz éve robbantott először a mozikasszáknál, a hatalmas siker pedig azonnali folytatásokat eredményezett, váltakozó színvonalon, de folyamatosan ugyanazt szolgáltatva a nagyérdeműnek: agykikapcsoló szórakoztatást. Ennélfogva a legújabb résznek illett volna alulteljesítenie a várakozásokat, hiszen már az is hihetetlen, hogy ugyanaz a recept négyszer működött, a Justin Lin rendező irányítása alatt dolgozó csapat azonban valamit nagyon eltalált, és az ötödik epizód nemhogy nem lett rosszabb az elődöknél, de a negyedikhez képest kimondottan kellemes csalódás.

A történet ezúttal is csak annyira fontos, hogy legyen valami összefüggés az üldözések és lövöldözések közötti réseket kitöltő dialógusokban: Toretto és családja az FBI rámenős ügynöke elől menekülve Brazíliában húzzák meg magukat. „A futás nem egyenlő a szabadsággal.” – vallja a főszereplő, százmillió dollárral a csomagtartóban viszont már határozottan igen, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározzák, hogy egy merész és komplex akcióval kifosztják a helyi drogkirályt, majd új életet kezdenek.

Az, hogy a film hemzseg az átgondolatlanságoktól és más filmekből „merített” ötletektől (a zuhanás a film elején egy-az-egyben a xXx-ből lett átemelve, míg a finálé a Bad Boys 2-re hajaz), ötödik alkalommal már nem is meglepő, ahogy a színészi játék dagadó izmokkal való azonosítása sem tölti el bosszúsággal az embert. Ezt szoktuk meg, többet nem is várunk el.

Az egyetlen pozitív tényező, ami a Halálos Iramban – Ötödik sebesség mellett szól, az, hogy megpróbált különbözni az elődeitől. A kezdeti akciódús tempó után átvált afféle heist-stílusba, és felsorakoztatja a műfaj összes kliséjét, csapat-toborzástól kezdve betörésen és furmányos átveréseken át egészen a mindent vagy semmit – stílusú nagy rablásig. Kétségtelenül jót tett a filmnek ez a kis frissítés, és kezdetben a néző is jókat tud derülni a kis csapat szárnypróbálgatásain, de a film ötlet-petárdái nagyon hamar elfogynak, és ezután már az alkotók is kezdtek rájönni, hogy olyanba nyúltak, amibe nem kellett volna. Minden aspektuson erősen érződik az izzadtságszag, a humorosnak szánt beszólások inkább kínosak, a legtöbb karakter csak téblábol (élükön a Dwayne „The Rock” Johnson által megformált ügynökkel), a fináléra pedig végleg kifogy a szufla, és egy grandiózus üldözésnél többel meg sem próbálják lezárni a filmet. Ezzel nem is volna nagy baj, ha előtte nem hintették volna el egy egészen másfajta stílus ígéretét.

A végeredményt tekintve azonban ez nem ront a továbbra is látványos és élvezhető összképen. A Halálos iramban – Ötödik sebesség ugyanúgy indul és ugyanoda is tart, mint a korábbi részek: semmiből a semmibe. De ennek legalább volt mersze kipróbálni egy másik útvonalat.

Oltay Andor

Rio

A boldogság kék madara repülni tanul.

Azúrt a túldomesztikált házi kedvencet, a kék ara papagáj utolsó hím példányát szeretett gazdája Rió de Janeiróba viszi, hogy találkozhasson fajtájának utolsó nőstényével. A két „fiatal” azonban nem könnyen talál egymásra. A vérmérsékletbeli különbségen és illegális madárkereskedőkön kívül még kettejük közé áll az aprócska tény, hogy Azúr, hála kalitkája szeretett fogságának, nem tanult meg repülni. Ennek a ténynek hatványozottan megnő a jelentősége, amikor az események furcsa fintorának köszönhetően a röpképtelen madár hirtelen természetes élőhelyén találja magát, ahol egyszerre küzd a túlélésért és a szeretett nőstény szívéért.

A film látvány- és zenei világa magával ragadó különös tekintettel Rió de Janeiró élő, színektől és zenétől lüktető városának megjelenítésére. Sajnos a történet és a karakterek kidolgozására már nem fektettek ekkora hangsúlyt az alkotók. Ennek köszönhetően akadnak a filmben olyan jelenetek, amelyek a több szempontból már-már az irritáló szintet ütik meg. Példának okáért a Tullió nevű ornitológus minden megmozdulása ezek közé tartozik. Ezek a pillanatok valószínűleg a legtöbb néző türelmét próbára fogják tenni. Az emberi szereplők jellemábrázolása alapvetően a leggyengébb pontja a filmnek. Nyilvánvaló, hogy a Rió elsősorban madarakról szól, de  a madárszereplők belső tulajdonságainak ábrázolását sem vitték túlzásba. Ráadásként magáról a történetről sem mondható el, hogy túlságosan újszerű elemekkel tűzdelték volna meg a kötelező happy endet. Kötelező happy end kötelező fordulatokkal és javarészt sablonos szereplőkkel. A film ebből az irányból megközelítve tulajdonképpen minden szinten hiányérzetet hagy.

A kasszáknál azonban nyilvánvaló hibái ellenére, a remek marketingnek, a valóban megkapó látványvilágnak és a kifejezetten jól sikerült R&B dalbetéteinek köszönhetően minden bizonnyal jól fog teljesíteni a Jégkorszak alkotóinak legújabb munkája. Valószínű, hogy a film bevételi mutatóira pozitív hatással lesz az is, hogy a bemutató előtt körülbelül egy hónappal jelent meg a népszerű játék folytatása, az Angry Brids Rio. Az egybeesés nem véletlen,  hiszen már hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra került a Twentieth Century Fox és az Angry Birds-öt jegyző Rovio szerződése. A Rió minden bizonnyal sokat fog profitálni ebből a kapcsolatból is.

Végeredményben kisebb hiányosságaival együtt is elmondható, hogy a Rió kifejezetten kellemes és szerethető gyerekfilm, ami nem csak remek marketing stratégiájának köszönheti népszerűségét. A felsőbb korosztályok azért minden bizonnyal alacsonyabb hőfokkal fognak lángolni érte és kevesellni fogják az őket célba vevő poénokat.

Mlinárik Mariann

Időszűkében

Mint azt már Neo megtette, egy alternatív univerzumba lépett be és kereste a választ, hogy mi az a mátrix. Jelen esetben egy képzett katonának kell egy párhuzamos világban élnie, hogy megakadályozzon egy bombamerényletet, de az ideje meglehetősen kevés.

Francois Truffaut szerint a második filmnél dől, ki az igazi rendező. Duncan Jones (David Bowie fia) első filmje, a Hold kasszasiker lett. Második filmjében már nagyobb sztárok kaptak helyet és a látványt is jobban kidolgozták. A műfaj még mindig sci-fi, de most kapott plusz egy thriller és egy románcos szálat is. A film megtekintése után már nem volt kétségem afelől, hogy Jones remek rendező, nemhogy felülmúlta debütáló alkotását de talán 2011 egyik legjobb filmjét készítette el.
Colter Stevens százados egy vonaton ébred egy ismeretlen nővel szemben, aki látszólag ismeri őt. Kutakodni kezd, hogy mi történt vele, de ekkor hirtelen felrobban a vonat és meghal.
Ezek után egy zárt kabinban találja magát, ahol számítógépen keresztül egy női katonatiszt felvilágosítja őt:
Stevens egy szupertitkos Forráskódnak keresztelt számítógépes program részese, melynek segítségével újraélheti egy halott ember utolsó nyolc percét. A százados feladata adott: nyolc perc alatt ki kell derítenie, hogy ki a merénylő, így megakadályozva a következő terrorcsapást. Hősünk viszont a nyomozás közben beleszeret egy utazóba…
Mormotanap van! – kiáltotta Bill Murray 1993-ben az  Idétlen Időkig c. klasszikusban, ahol ő is újra élte a felmondása előtti utolsó napot majd’ 200-szor. Ahogy abban a filmben, úgy itt is ki lett aknázva a párhuzamos világ(ok) gondolata, illetve az is, hogy mi mindent megtehetünk, megpróbálhatunk ha utána -következmények nélkül- újra élhetnénk azt. Ezek a végig gondolt dolgok teszik a filmet nagyszerűvé, a vonatként száguldó cselekmény és a dicséretre méltó színészi játékok mellet. Apropó színészek! Szerintem jó választás volt főszereplőnek megtenni Jake Gyllenhaal-t, mert neki már van tapasztalat az ilyesfajta drámával összekötött sci-fikben (Donnie Darko). De nem törpül el mellette Michelle Monaghan (Hideg Nyomon) illetve Vera Farmiga se (Egek Ura).
A zene kevésbe emlékezetes, de izgalmas, feszült hangulatot teremt a filmnek.
Összességében a Forráskód maradandó élményt nyújt, bravúros színészi játékokkal és egy ütős kis zenével, igaz a CGI robbanások néha kicsit kétesek, de a sztori elfeledteti velünk és magával ragad az érdekfeszítő kezdettől a megdöbbentő végkifejletig.

Pintér Ádám

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Álomháború

Zack Snyder sorra vette az utóbbi évek mozgóképes felhozatalát, lenyúlt mindent, amit érdekesnek talált, és megpróbált összehozni egy élvezhető filmet. Nem sikerült…

A 300 és a Watchmen effektmániás direktorának legújabb műve egyszerre kíván kommersz akció mozi, sokatmondó, erős vizualitású lélektani film és minden ízében egyedi látványorgia lenni, ám az agysejtek tömeges pusztításán kívül az égvilágon semmit sem ér el. Ez pedig főként azért bosszantó, mert az alapkoncepció kifejezetten sok lehetőséget rejt; a családi tragédia bűnbakjaként funkcionáló szőke Baby Doll (Emily Browning) karaktere kellően érdekes, a cselekmény fő helyszínét adó noir elmegyógyintézet sem kevésbé az, az ott verődő dögös csaj kommandóról már nem is szólva. Ám hiába tűnik ígéretes alkotásnak, az Álomháború összességében nem jut egyről a kettőre. A hatásos első jelenet még ügyesen üti meg az alaphangot, ám ezután szinte semmi nem mozdítja előre a történéseket. Jellemfejlődés, mint olyan, nem létezik, ennek következtében az alapvető nézői kötődés sem alakul ki az ötfős femme fatale csapat tagjai iránt. Ergo, nincs kiért izgulni, így az egyébként profin koreografált, többpercesre vágott akciójelenetek hamar értelmetlen és személytelen ugrándozássá fajulnak. A papírmasé karakterekkel pedig a színészek sem tudnak mit kezdeni. A hölgyek jól érzékelhetően nem találták helyüket a zöld háttér előtt, így minden egyes megszólalásuk, a szegényes forgatókönyvhöz képest is, abszolút hiteltelen. Emily Browning a csücsörítésen kívül máshoz nem igen ért, Vanessa Hudgens pedig bebizonyítja, hogy a High School Musical pont az ő kvalitásához méltó alkotás volt anno. Egyedül Oscar Isaacnek akad néhány értékelhető pillanata az intézetvezető szerepében, a többiek azonban amatőrök módjára botladoznak a vásznon.
Az akciószcéna talán mindezek ellenére is megmenthető lenne, ha ésszerű magyarázatot kapnánk az események miértjére. Hőseink ugyanis Baby Doll táncai (!) által lépnek be a képzelet birodalmába, ahol aztán feltámasztott világháborús német katonákat, orkra emlékeztető lényeket, robotokat és sárkányokat ölnek halomra, hogy ezzel szökésükhöz nélkülözhetetlen tárgyakat szerezzenek meg (például az intézet térképe, vagy egy öngyújtó). A Snyder által kreált univerzum így szánalmas ürügyként szolgál az effektpuffogtatásra és az egymáshoz egyáltalán nem illő fantasy világok összefésülésére. A vizuális atmoszféra tehát messze áll a tökéletestől, az innen-onnan összeharácsolt elemek logikátlan ötvözése sok esetben inkább fárasztó és tömény, mintsem stílusos. Ennek tetejébe a jó öreg Zack ismét büntet a kismilliószor alkalmazott, teljesen felesleges lassítással, mely csak a jelenetek töredékénél mutat jól, és akkor sem múlja felül például a 300 hasonló momentumait. A remek zenei aláfestés viszont párszor kihúzza a filmet a gödörből, így néhol még a kellemes szórakozás illúziója is felsejlik. Ám igen gyorsan kiderül, hogy mindez bizony csak álom… méghozzá abból is a rosszabbik fajta.

Varga Ákos

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Menedék

Bár a Menedék lírai lassúsággal kíván valami nagyot mondani az életről, mégis kifullad néhány, terhes nők számára „előírt” negatív helyzetgyakorlatban.

A szebb napokat is megélt francia rendező, François Ozon, legújabb filmjében egy heroinfüggőként áldott állapotba kerülő nő küzdelmeit meséli el, sztoikus nyugalommal. Mousse (Isabelle Carré), szerelme halála után úgy dönt, hogy megtartja születendő gyermekét, ezért félig önkéntes száműzetésbe vonul egy tengerparti házikóba. Menedéket azonban ez a hely is csak a megvető tekintetek elől jelenthet számára, igazi megnyugvásra ugyanis csak akkor talál, mikor betoppan hozzá barátjának meleg mostohatestvére. A fiú önjelölt terapeutaként segít a lánynak átvészelni a hullámvölgyeket, és visszatalálni egykori önmagához.
Szép történet lenne ez, ha nem pusztán ürügyként használná a mélyreható gondolati vázat, és nem alakulna át a perifériális szexuális beállítottságok tablójává. A heroinos románctól kezdve a homoszexualitáson át a terhes nőkre való gerjedésig ugyanis szép sorban jelennek meg azok a tabuk, melyeket a társadalom nagy része elítél. Így aztán a film túllép az eleinte felvázolt koncepción, és azon kezd mesterkedni, hogy mindezt elfogadtassa nézőjével.
Így a sokszor felcsendülő, remek sanzon – amit ráadásul az egyik főhős, Louis-Ronan Choisy írt –, de még a katartikusnak szánt, címátértelmező vég sem tudja megmenteni ezt a jól indult filmet, mely után kissé kesernyés szájízzel távozhatunk a moziból.

Hancsók Barnabás

A király beszéde

Aki nem akart király lenni.

A kevés tapasztalattal rendelkező Tom Hooper ez évben azzal tarolt az Oscaron, hogy kis fába vágta a fejszéjét. Rendezés szempontjából egy triviális témát feldolgozó film épp olyan kihívás, mint egy egyszereplős, szűk térben játszódó. A király beszéde is egy látszólag érdektelen történetet mesél el. Tényleg olyan megrázó lenne VI. György dadogása, hogy lekösse a nézőt két órára?
Hooper úgy tárja elénk az uralkodó drámáját, hogy az a szívünkig hatol. Nem egy nevetséges királyt látunk, aki a beszédhibájával küzd, hanem egy embert, aki a felelősséggel és elfojtott traumáival viaskodik. A dadogás csak ezeknek a traumáknak a kivetülése. VI. György (Colin Firth) örök második az angol királyi famíliában: esélye sincs a trónra, mert testvére (Guy Pearce) a trónörökös, apja pedig világ életében megvetette. Miután testvére lemond a trónról egy elvált nő szerelméért, György nyakába szakad a felelősség, amire sosem vágyott, ráadásul képtelen nagy tömeg előtt beszédet mondani dadogása miatt. Ám rátalál egy felvilágosult ausztrál beszédtarapeutára (Geoffrey Rush), aki barátja, pszichológusa és lelkiismerete is lesz a királynak. Logue sportfilmeket idéző „tréning montázsokon” keresztül csiszolja az uralkodó kiejtését, majd a lelke mélyére is leás, hogy feltárja: nincsenek királyi traumák, csak traumák vannak.
A film A királynő esetében is jól bevált receptet követi: megmutatja az uralkodóban az embert. Colin Firth pedig (akinek alakítása a film szíve) mer esendő, sőt esetlen lenni. Pontosan ez mentette meg őt attól, hogy örök Mr. Darcy maradjon. Firth minden rezdülése a helyén van, márpedig az örökké arcába tolakodó kamera komoly kihívás elé állítja. A többi színész is igazán kitesz magáért: a mindig zabolátlan Helena Bonham Cartert öröm visszafogott királynéként látni, Geoffrey Rush pedig úgy képes lezser lenni, hogy közben minden mozdulata sebészi pontosságú. Külön kiemelném az epizódszerepekben feltűnő Michael Gambont, aki V. Györgyöt, a zord apát játssza és egyetlen jelenetben képes megmutatni figurája egész jellemét és fiához való viszonyát. A Winston Churchillt alakító Timothy Spall pedig néhány gesztussal hozza közel hozzánk a többnyire csak könyvekből ismert politikust.
Az operatőri munka szokatlanul gondos, ahhoz képest, hogy mennyire karakter- és dialógusközpontú a film. Danny Cohen kamerája csodásan örökíti meg az arcok legapróbb rezdüléseit, éppúgy, mint a pompás szobabelsőket. Beállításaiban gyakran eltörpül a főszereplő, talán érzékeltetve a gondjai és felelőssége súlya alatt küszködő király helyzetét.
A film zenéjét a mostanában sokat bizonyított Alexandre Desplat szerezte. Muzsikája sosem tolakszik zavaróan az előtérbe, de kiválóan szolgálja a hangulatteremtést.
A rendezőnek tehát sikerül a bravúr: mire elérkezünk a drámai csúcspontot jelentő rádiós beszédig, a közönség már egy emberként szurkol a királynak, aki nem csak dadogását, hanem saját kishitűségét és korlátait is legyőzi. Pontosan az eddig gyenge pontjának számító beszédei teszik naggyá, reményt adva a náci Németországtól rettegő angoloknak. Hitler végre szónoki képességek terén sem múlja felül az ő államfőjüket.

Bacsadi Zsófia

Film a sziklák alatt

Danny Boyle új filmje egy adrenalinfüggő kalandor igaz történetét meséli el. A 127 óra tulajdonképpen egy hétköznapi megváltástörténet James Franco jutalomjátékával.

William Goldman, Oscar-díjas forgatókönyvíró a Mit is hazudtam? című könyvében azt tanácsolja a forgatókönyvírás gondolatával kacérkodó olvasónak, hogy óvakodjon azoktól az igaz történetektől, amelyeknek valós szereplői napjainkban is élnek. Úgy látszik, hogy Goldman szakmai tanácsa süket fülekre talált, hiszen gyakran születnek olyan alkotások, amelyeknek történetét mai napig élő emberek élményei szolgáltatták.
Aaron Sorkin a Facebook-vezér haragjával nézett szembe, amikor megírta A közösségi háló forgatókönyvét. Mark Zuckerberg ugyanis cáfolta, hogy hasonlítana a Fincher-mű főszereplőjére, mint ahogy azt is, hogy a filmben bemutatott okok miatt hozta létre az oldalát. A 127 óra azonban elkerüli ezt a veszélyt, hiszen az alapanyagot szolgáltató Aron Ralstonból hőst farag. Ha Boyle filmje el is rugaszkodik a realitástól, Ralston valószínűleg, akkor sem lesz olyan mérges, mint Zuckerberg, hiszen a vásznon látottak kedvezően hatnak a mítoszára.
A filmnek köszönhetően Ralstont – James Franco hibátlan alakításában – igazi vagány srácként ismerjük meg. Sziklák között futkározik és biciklizik. Ha törik (a csontja), ha szakad (a bőre), ő akkor sem adja fel, ugyanis neki csak az adrenalinszint emelkedése, és az ezzel járó izgalom számít. A lehető legveszélyesebb helyekre merészkedik el, és persze a kaland kedvéért senkinek sem árulja el, hogy hová megy. Ralston tragédiája akkor következik be, amikor egy szakadékban reked. Napokig szenved magányosan a halál torkában. Egyetlen társa egy kamera, azzal osztja meg gondolatait, azon keresztül kér bocsánatot a szeretteitől, sőt még magán showt is készít vele.
A film forgatókönyvét maga a túlélő, Ralston műve szolgáltatta. Az adaptáció sok szempontból is problémákba ütközhetett. Egyrészt a könyv egyszereplős történetet kínál, másrészt egy szakadékban játszódik. Az alaphelyzet tehát semmiképpen sem rejt izgalmakat, de Duncan Jones Holdjának sikere már bebizonyította, hogy egy kreatív rendező és egy jó színész bármire képes.
Boyle ügyesesen elkerüli, az alaphelyzetből adódó problémákat. Flashbackek segítségével eléri, hogy kimozduljunk a szakadékból. Ralston emlékeinek köszönhetően ugyanis látunk más helyszíneket, és szereplőket. Bepillanthatunk gyerekkori, családi élményeibe és egy miatta félbeszakadt szerelmi kapcsolatba. Boyle asszociációs technikái változatossá teszik vizualitás szempontjából a filmet. Erre jó példa, amikor a szomjúságtól gyötrődő főszereplő szenvedéseihez üdítőreklámokból kivágott jelenetek társulnak. Ráadásul a tragikus pillanatok is átváltanak néha humorosba, hiszen Ralston a kudarcba fulladt menekülési próbálkozásai után nem rest politikailag inkorrekt poénokat a kamerájába mondani („Ne vegyetek kínai túlélőkészletet!”).
A 127 óra jól bizonyítja, hogy a tehetséges emberek bármilyen alapanyagból képesek nagyszerű művet alkotni. Jóllehet Boyle filmjében a hitelességet esetenként felülírták a katarzis érdekében alkalmazott, kissé hatásvadász, már – már közhelyes megoldások.

Surányi Gergő

Álomháború

Száll a sárkány a fészkére…

Zack Snyder rendező, – mint oly sok kollégája – a reklámok és videóklippek irányából érkezett a nagyjátékfilmek világába. Egy igényes zombi mozi, a Holtak hajnala után a döbbenetes képi világú 300 elkészítésével a legnépszerűbb rendezők közé emelkedett. Az ezt követő Watchmen megosztotta a közönséget, de a rendező ismét tanúbizonyságot tett kiemelkedő vizuális érzékéről. A Ga Hul őrzőivel idegen terepre merészkedett. Gyerekeknek szóló, látványos animációs filmet tett le az asztalra. Ilyen előzményekkel a háta mögött fogott első saját ötletből forgatott filmjéhez, az Álomháborúhoz.
Nem véletlenül utaltam  Forman legendás, Száll a kakukk a fészkére című filmjére. Mindkét történetben kulcsszerepet játszik egy elmegyógyintézet, és a szabadságvágy. Ennyiben azonban ki is merülnek a hasonlóságok. Az Álomháború főhőse Baby Doll édesanyja és testvére elvesztése után – mostohaapja intrikájának köszönhetően – egy elmegyógyintézet lakója lesz. A fiatal lány a sötét valóságból álomvilágba menekül, ahol azonban újabb kihívásokkal kell szembesülnie, segítőtársaival együtt. Azt reméli, ha álmaiban sikeresen leküzdheti az akadályokat, talán a valóságban is kiutat talál reménytelen helyzetéből.
A kezdés zseniális. A Sweet Dreams dallamai csendülnek fel remekül illeszkedve a családi tragédiát bemutató komor képsorokhoz.  Az elmegyógyintézet kellően taszító, az asztaltól felpattanó, egymásnak rontó ápoltak látványa hátborzongató. A film eddig a pontig működik is.  Ahogy azonban belépünk az álomvilágba, nem marad más, csak a látvány. És ez legyen bármennyire is lenyűgöző, önmagában kevés.  Különféle álomvilágokban egyre nehezedő feladatokkal szembesülnek hőseink  ,így a film leginkább egy videójátékhoz válik hasonlatossá. A rendező, forgatókönyvíró még az elképzelt világra vonatkozó szabályszerűségeket sem dolgozza ki. Ráadásul azt a hibát is elköveti, hogy belesző a harmatgyenge történetbe egy álom az álomban vonalat, amit a közelmúltban az Eredet sokkal intelligensebben és kidolgozottabban tálalt. Az akciók és a dekoratív lányok ellenére a film nem mer sem véres, sem kellően erotikus lenni köszönhetően a PG-13-as amerikai korhatár-besorolásnak. Mindezen nem segít a meglepő befejezés sem, hisz ehhez egy szájbarágós tanulság is társul. Pozitívumként tehát a zene és a látvány marad. Ennek ellenére még az elképzelt világok közül is csak kettő emlékezetes: az első világháború hangulatát gótikus elemekkel kombináló csatatér és a sárkányok által uralt, fantasyt idéző képzeleti sík.
A vékonyka történet nem ad sok teret a színészeknek. A főszereplő Emily Browning dögösen elszánt tekintettel mered a kamerába, szerepe nem is kíván többet. Abby Cornish érdemel még említést, a többi lány papírmasé figura, nem több.  A gonoszt megformáló Oscar Isaac azonban képes volt némi kellemes meglepetést okozni, gesztusaival, mondataival. Scott Glenn amolyan tanítómesterszerű figurája viszont csak ostoba közhelyeket puffogtat.
A film összességében egyik első konyhai próbálkozásom emlékét idézi. Hiába a sok kitűnő hozzávaló, csokoládé, cukormáz. A rossz arányok miatt a sütemény mégis émelyítő, szinte emészthetetlen lett. Akárcsak ez a film.

Németh Zoltán

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Fekete hattyú

Kényszeres maximalizmus, tudathasadás, hallucinációk, enyhe frigiditás. Natalie Portman megmutatja, mitől döglik a pszichiáter…

Darren Aronofsky az a fajta rendező, aki minden alkalommal képes megújulni, és a hollywood-i mérce szerint már a „művészfilmes” kategóriába sorolható. Mégis, sikerült megvetnie a lábát Hollywood-ban, filmjei meglepően sikeresek, noha kis költségvetéssel is beéri, ráadásul nem ad alább művészi elképzeléseiből sem. Eddig még nem nyúlt mellé.
Mostani filmjét is nyugodtan nevezhetjük gyöngyszemnek. Ha műfaji skatulyába szeretnénk gyömöszölni, azt mondhatnánk, hogy pszichológiai thriller. A történet egy Nina nevű fiatal balerina (Natalie Portman) lelkében-elméjében játszódik, akit saját beteges maximalizmusa és megfelelni vágyása az őrület legmélyebb bugyraiba rántja. Megkapja a főszerepet a Hattyúk tavában, és bár a Fehér hattyút tökéletesen kelti életre, képtelen elég vad és zabolátlan lenni a Fekete hattyú megformálásához.
Mintha maga Portman sem tudta volna kellőképpen szabadjára engedni vadabbik énjét eddigi szerepei során. Mintha kicsit steril és lefojtott lett volna. Ám Nina szerepében eddig soha látott tűz ég a színésznőben, valószínűleg ez élete alakítása. A mellékszereplők is tündökölnek: Vincent Cassel szemtelen és vonzó a sokat követelő rendező szerepében, Mila Kunis lehengerlő és nyilvánvalóan több, mint egy helyes pofi, Barbara Hershey pedig (Nina anyjaként) szelíd erőszakosságával Carrie mamájának legjobb pillanatait idézi. Külön öröm látni Winona Ryder-t egy apró, de zseniális szerepben, kiégett, keserű ex-dívaként.
Aronofsky még nem készített két ugyanolyan filmet, de találhatunk némi hasonlóságot a Fekete hattyú és A pankrátor között. Sőt, mintha a két film kiegészítené egymást: ott a két csúcsra törekvő, meg nem alkuvó és testét-lelkét végletekig kizsákmányoló karakter. A pankrátor melegszívű férfi, akinek történetét a rendező vad, rikító színekkel és intim kamerahasználattal meséli el. A balerina távolságtartó és hűvös, itt Aronofsky a monokróm, klasszikusabb fényképezést választja.
A film zenéjét Aronofsky jól bejáratott zeneszerzője, Clint Mansell jegyzi. Rengeteg zenei motívumot találunk benne Csajkovszkij eredeti művéből, Mansell kreatívan értelmezi újra a jól ismert dallamokat. Ijesztő zörejek és zajok is aláfestik Nina egyre növekvő tébolyát, ahogy egyre inkább elveszti a kontrollt saját teste és józan esze fölött.
A Fekete hattyú legnagyobb erénye viszont a hangulata. Aronofsky minden egyes apró részletet annak rendel alá, hogy nézőjét minél inkább berántsa Nina egyre inkább elboruló elméjébe. Teszi mindezt Lynch-et idéző baljós feszültséggel, és Cronenberg kedvelt fogásával, a testen kiütköző lelki torzulással.
Ám valójában filmünk az őrületet szülő perfekcionizmus mellett a művészi alázatról is szól. Mit jelent mindent feláldozni és végkimerülésig dolgozni egyetlen tökéletes pillanatért? Darren Aronofsky pontosan tudja, hogy mit jelent mindez. Ő maga is minden rendezésében a lehető legtökéletesebb hatásra törekszik, nem hajlandó a megalkuvásra és kész minden csepp energiáját az adott művébe fektetni. Talán ezúttal Oscart ér az igyekezete…

Bacsadi Zsófia

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Álomháború

A Peter Jackson-lufi kipukkant. A Komfortos mennyország című pszicho-trip lerántotta a leplet a látványrendezőként első osztályú, ám az emberi tényező tekintetében totálisan inkompetens filmesről. Ja, hogy ez a kritika Zack Snyder Álomháborújáról szólna? Sebaj; a szituáció ugyanaz, csak a szereplők mások.

Elnézést kérek a gyengébb idegzetűektől a fenti analógiáért, de a „történelem ismétli önmagát” kitétel még soha nem volt ennyire szembetűnő filmes berkekben, mint az említett két mű esetében. Snyder egyedi látásmódú rendező. A 300 és a Watchmen című képregény-adaptációkkal bebizonyította, hogy – nesze neked, Michael Bay – hero shot-okból igenis lehet egész estés filmet forgatni. Míg az előbbi a mozilátogatók pénztárcájából, addig az utóbbi már a kritikusok tollából is ki tudott imádkozni nem kevés „elismerést”, így a Warner elérkezettnek látta az időt arra, hogy szabad kezet adjon a direktornak. Mit is kezdhetne a vágyott szabadsággal egy korábban videoklip-rendezőként tevékenykedő filmes? Snyder első gondolata valószínűleg a következő lehetett erre a kérdésre: „Fogalmam sincs, de az biztos, hogy valami veszettül látványosat.”

Aztán úgy alakult, hogy a koncepció meg is rekedt ezen a szinten, és így születhetett meg a Sucker Punch, mely olyannyira lett szerzői mű, amennyire csak egy blockbusternek szánt tavaszi mozi az lehet. Nehéz lehetett egy olyan sztorit kiötleni, melyben megfér egymás mellett a kunyhónyi szamurájokkal, élőhalott nácikkal, tűzokádó sárkánnyal, majd robotokkal vívott háború, de még ez is sikerült. Valószínűleg e tekintetben is inkább a „cél szentesíti az eszközt” felfogás dominált, mint az eredetiségre törekvés, hiszen a kerettörténet megrekedt egy általános iskolai fogalmazás szintjén. A narráció például olyan szinten infantilis, hogy a záró képsoroknál a szánkba rágott tanulság miatt feltörő nevetést érezhetően csak a film egyéb komponensei felett érzett döbbenet tartatja vissza.

Snyder a tökéletes látványfilm megalkotásának szándékával ugorhatott bele a projektbe, ám az elrugaszkodást sajnos ezúttal zuhanás követte. A jó látványfilm ismérve ugyanis nem merül ki a képek intenzitásában, a festményszerű szűrőzésben és a parádés digitális utómunkában. Ezen komponensek mellé nem árt a következő összetevők valamelyikének megléte: szórakoztató történet, feszültség, érdekes szereplők és/vagy önreflexió. Jelen kritika tárgya sajnos egyikkel sem dicsekedhet, sőt, a felsoroltak tekintetében mélyen alulteljesít. A szereplők vagy szimplán jól néznek ki, vagy hihetetlen mértékben irritálóak. Kiemelném a főgonosz alakját, akinek a vergődését egyenesen fáj nézni. Humor, önkritika, izgalom tekintetében is hasonló a helyzet. A főszereplő Baby Doll (Emily Browning) pokoljárására felfűzött, a film végéig magyarázat nélkül elénk dobált szürreális akció-mozaikok izgalom helyett frusztrációt szülnek, melyet Snyder a kikacsintások teljes mellőzésével képtelen oldani. Így az önmagukban látványosnak szánt jelenetek csak annyira lesznek szórakoztatóak, mint a sárba dobált konfetti, ami egy „látványfilm” esetében elég lesújtó eredmény.

Nagy Gergő

A király beszéde

Vajon milyen lehet egy olyan történelmi film, amelyben nincsenek patetikus képekben bemutatott véres csaták? Amelynek szereplői nem bravúrosan kardozó hősök, hanem egy dadogós király és egy szimpatikus logopédus? Tom Hooper filmje választ ad erre a lehetetlen kérdésre.

A honi történelemtanárok gyakran hangoztatják, hogy az amerikaiak milyen sok sikeres filmet forgattak nemzetük rövid történetéről, miközben mi, magyarok a több mint ezer éves múltunkból sem tudtunk kihozni igazán értékes mozikat. Pedig lett volna miről mesélni, hiszen a magyar nép zivataros századai temérdek, sikerre ítélt forgatókönyv-lehetőségeket hordoznak magukban. Jóllehet A király beszéde nem Hollywoodból, hanem a ködös Albionból érkezett, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az angolok egy viszonylag egyszerű történet alapján több Oscar-díjjal jutalmazott alkotást készítettek.
A dadogós VI. György és logopédusának története nem igényel látványos csatajelenteket, ugyanis a sztori magját a szereplők kapcsolataiban beálló változások képezik. Az önbizalomhiányos király és a beszédtanárának lassan kialakuló barátsága így könnyen unalomba fulladhatna, mindezt tetézi, hogy a film igazi tétje egy beszéd hibátlan felolvasása.
Természetesen az említett beszédnek sokkal nagyobb szerepe van, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná, hiszen egy újabb világégés kezdetének bejelentéséről van szó. Az istenadta népnek ugyanis sokat jelent, ha szeretett királya ad hangulatjelentést a közelgő katasztrófáról.
A film igazán értékes perceit a beszédórák jelentik. A királyt alakító Colin Firth és a logopédust megszemélyesítő Geoffrey Rush játéka lenyűgöző. Firth inkább eggyé válik a szereppel, mintsem eljátssza, és ezzel együtt olyan rokonszenvessé teszi VI. György figuráját, hogy a néző joggal teszi fel a kérdést: „Manapság miért nincsenek ilyen nagy kötelességtudattal rendelkező politikusok?”
A rendezőnek köszönhető a remek színészvezetésen kívül a giccs és az igényes dráma határvonalán való egyensúlyozás. A hibáját kiküszöbölni akaró államférfi története megannyi hatásvadász jelenetet és közhelyes dialógusokat eredményezhetne, de Hooper mindezt sikeresen elkerüli. A legnagyobb bravúrja mégis az, hogy a film tetőpontját jelentő rádióbeszédet, úgy mutatja be, ahogy azt a király népe megélhette. Egy kozmikus pillanatként, amikor a szigetország lakói úgy érezhették, hogy teljesen megáll az idő, hogy lelassul a zavaros világ természetellenes működése, és csak egyetlen kapaszkodó van számukra az embertelenségben: uralkodójuk felelősségteljes személye.
A király beszéde sikere az bizonyítja, hogy sokkal kifizetődőbb a történelmi személyeket esendő emberekként ábrázolni, mintsem hibátlan, istenszerű hősökként. Mindemellett az sem árt, ha a forgatókönyvíró és a rendező messziről elkerülik a történészi szerepkört, és a tények pontos felmondása helyett a szereplők dilemmáira és a karakterfejlődésre helyezik a hangsúlyt.

Surányi Gergő

A király beszéde

Tom Hooper bebizonyítja: a két órán keresztül tartó dadogás érdekes, sőt, lebilincselő is lehet.

Nem épp etikus cselekedet előítéletekkel beülni egy filmre. A Király beszéde elsőre egy régi stílusú, tipikusan Oscarra gyártott, sótlan drámának ígérkező alkotás látszatát keltette. Kételyeim azonban már az első percekben szertefoszlottak. Ugyanis a II. világháború előtti brit állapotokat VI. György uralkodó beszédhibáján keresztül ismertető történet egész egyszerűen lenyűgöző, legfőképp az alapkoncepció miatt; a történelmi események helyett az egyén vívódása adja a cselekmény vázát, így a király dadogásával járó bonyodalmakon keresztül nyerünk betekintést az uralkodói család berkeibe, illetve leszünk tanúi egy életre szóló barátság kibontakozásának is. Nincs semmiféle forgatókönyvi fricska, az események lineáris sorrendben zajlanak, ezáltal a szkript is egyszerűnek mondható, ami külön örömre ad okot. A filmes díjátadó szervek ugyanis az agyonszabdalt, több történeti szálon vezetett művekre akadnak rá az utóbbi években, amelynek néha örülünk (Gettómilliomos), néha pedig kevésbé (Közösségi háló)… jelen esetben a klasszikus felépítést parádés dialógokkal sikerült megerősíteni: a király minden, logopédusánál tett látogatása tökéletesen megírt és fordulatos párbeszédek melegágya. Újabb bravúr, hogy az óramű pontossággal szerkesztett mondatokat a feladatra tökéletesen alkalmas színészek szájába adták. Colin Firth és Geoffrey Rush elképesztően jó párost alkotnak a vásznon, együttműködésüknek köszönhetően mindkettejüknek jut tér a kibontakozásra. Egyedül a királynét alakító Helena Bonham Carter játéka tűnt sokszor izzadtságszagúnak és hiteltelennek; jelenetei nagy részében lejátssza őt a színről az előbbi két úr valamelyike.
A fenti pozitívumok mellett nem elhanyagolható tényező a film humora sem. Ez alatt persze nem térdcsapkodós, és nem is altesti poénok értendők. A Király beszéde kifinomult, angolos eleganciával megszerkesztett gagekkel operál, melyeknek köszönhetően sokszor az irónia jelei is megmutatkoznak. Így az is kifejezetten vicces, mikor a hirtelen haragú VI. György, dadogásának megszüntetését segítendő, óbégatva üvölti sorozatosan a „fuck you”-t. A film piros pontjainak számát a rendezői széket bérlő angol úriember, Tom Hooper is gyarapítja. Kevesen gondolták volna, hogy kétórányi dadogást feszesen és szórakoztatóan lehet levezényelni. Hooper olyannyira jó munkát végzett, hogy a király első háborús beszédét, mely gyakorlatilag megkoronázza a filmet, feszült izgalom és katarzis előzi meg, illetve kíséri végig nézői részről. Ez pedig emberfeletti teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy gyakorlatilag semmi nem történik, azon kívül, hogy valaki felolvas egy szöveget. Épp ez teszi összességében is zseniálissá a Király beszédét; két óra folyamatos szöveg (dadogással, direkt fals énekelgetésekkel, néhol hosszabb sétákkal, és káromkodással megszakítva), mely 10ből 9szer garantáltan unalmas lenne. Jelen esetben viszont mindez izgalmasabb, mint egynéhány, impozáns látványra építő, katartikusnak szánt blockbuster. Különböző műfaj, cél, megvalósítás, de az élmény meglepően hasonló… királyi módon hasonló.

Varga Ákos

Fekete hattyú

Mindig gyanítottam, hogy a balett nem veszélytelen művészet. Az a sok pipiskedés, forgás, csupa sérülésveszély, ráadásul cicanadrágos férfiak ugrándoznak zavarba ejtő módon. Most még az is kiderül, meg lehet tőle őrülni.
Ha ismerjük Darren Aronofsky munkásságát, akkor mindez nem meglepő, hiszen általában súlyosan problémás alakok ábrázolásában leli „örömét” és kavarja fel lelkivilágunkat. Nemrég Mickey Rourke-nak adott lehetőséget élete alakítására, és szerencsére új filmjével sem váltott át kommerszbe.
A Pankrátor és a Fekete hattyú összehasonlítása adja magát. A rendező mintha elkészítette volna küzdősport drámájának női párdarabját, ezúttal egy finomabb, légiesebb területre kalauzolva a nézőt. Persze menet közben kiderül, ez a világ talán még durvább, mint a birkózóké. Valamilyen formában itt is tönkre lehet (és kell) menni azért, hogy a hibátlan produkció megszülessen. Míg a Pankrátorban a kiégett bunyós öreg szíve adta meg magát, az új filmben Nina, a balerina fejben megy tönkre.
A kamerakezelés, a főszereplő hétköznapjainak nyomasztó, sivár ábrázolása egyaránt visszaköszön. Meccsek helyett itt a tánc az életcél, az egyetlen kiugrási pont, aminek a lány mindent alárendel, és ami végül maga alá temeti. Elejétől fogva világos, hogy nem bír a rápakolt teherrel, ahhoz hogy eljusson a tökéletességig, túl kell lépnie magán, ennek azonban saját elméje látja kárát. A főhős körül keringő karakterek tulajdonképpen mind negatív figurák, használni/kihasználni szeretnék, vagy csak szimplán gyűlölik Ninát. Talán közülük is kiemelkedik az anyát alakító Barbara Hershey, aki helyenként annyira beteg, hogy az már ijesztő.
Aronofsky a legalkalmasabb darabot választotta, amelynek segítségével érzékeltetni tudja az alkotói folyamat fájdalmát és gyönyörűségét. A Hattyúk Tavát az is ismeri, akinek semmi köze a baletthez, Csajkovszkij örökérvényű muzsikáját pedig sosem lehet eleget hallani. Nem mellesleg a rendező meglelte a tökéletes színésznőt a feladatra. Natalie Portman alakítására nagyon nehéz szavakat találni. Egyszerre felkavaró és delejező őt nézni, ahogy a törékeny, bájos lányt a szemünk előtt emészti fel a megfelelni vágyás és a felnőtt nővé válás kínja. A zsigerünkben érezzük bokája rándulásait, letört körmeit, azt az emberfeletti elszántságot, amivel hajtja magát előre. Puszta jelenlétével, valamint a végső, katartikus táncjelenettel mélyebb nyomot hagy a nézőben és a filmtörténetben, mint egy meteor-becsapódás. A mellékszereplők mindnyájan remekelnek, de a mű nyilvánvalóan Portmanről szól, aki – akár egyetlen jelenetben – az érzelmek olyan skáláját vonultatja fel, amire csak a legnagyobbak képesek.
A Fekete hattyú letaglózó erejű mestermű, amely pátosz és hatásvadászat nélkül tárja elénk a művészi alkotómunka valamennyi szépségét és gyötrelmét, ezen túlmenően bemutatja saját, mindennapi harcunkat önmagunkkal, magunkért, ami tulajdonképpen nem szól másról, mint arról, mit jelent embernek lenni.

Enzsöl Gábor

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Az amerikai

Néha azért jól esik az embernek olyan igazi, régimódi közhelyfolyamokat látni: utolsó melóra készülő, meghasonlott bérgyilkos, aranyszívű prosti, élő lelkiismeretként funkcionáló pap, autós üldözések és egy újjászületés története.

Ezekből a hozzávalókból kevert az eddig fotósként és kliprendezőként ismert Anton Corbijn lassan hömpölygő, formabontó filmet. A névtelen, hallgatag bérgyilkos (George Clooney) egy balul elsült megbízás után egy apró toszkán faluban húzza meg magát. Utolsó munkaként egy személyre szabott, speciális fegyver elkészítését kapja. Igaz, van a filmben egy-két tempósabb üldözés és lövöldözés, de valójában nem ezekben bújik meg az alkotás titka. A titok Clooney szemében és karakterében van. Egy zárkózott, szinte érzéketlen ember újra érezni tanulásában. A lelke mélyén nevetségesen érzékeny férfi (értékeli a szépet: rajong a pillangókért és a nőkért is) súlyos terhet cipel, amitől egy helyi pap (Paolo Bonacelli) és egy „éjjeli pillangó” (Violante Placido) felváltva próbálja megszabadítani.
Sok színészről csak több évtizednyi vásznon eltöltött idő után derül ki, hogy valójában tehetségesek. A most egyszemélyes jutalomjátékkal bizonyító Clooney is ez a fajta színész: igazából itt is a titokzatos szívtiprót látjuk, mégis egyetlen pillantásával érzelmek arzenálját tudja elénk tárni. Egyszerre ő Pillangó úr, a nők kedvence és a morális válsággal küzdő, névtelen rónin. Clooney apró rezdüléseiből, gesztusaiból derül ki, hogy lassan átveszik az uralmat érzései: barátkozik és romantikázik, ami megbízóját is kezdi aggasztani. A téma hasonló az Egek uráéhoz: a gyökértelenséggel nem igazán férnek össze az érzelmi kötelékek.
A film másik nagy érdeme, hogy a kivételes esztétikai érzékkel megáldott Corbijn szerencsére most sem tudott kibújni a bőréből. Noha az operatőr nem ő volt, olyan rá jellemző, ízléses beállításokat láthatunk, melyek önmagukban is élményt nyújtanak (néhol valóban öncélúnak is tűnnek, mintha Corbijn nem tudna ellenállni a festői olasz tájnak.)
A műfajilag szinte besorolhatatlan filmet balladai homály és kihagyásos szerkesztés jellemzi, keveset tudunk meg a szereplők múltjáról, szándékairól (talán a film alapjául szolgáló Martin Booth-regényből több részlet derül ki), a hangsúly inkább a jellemábrázoláson van, amitől egészen művészfilm-érzetünk lesz. Ez a titokzatos, lassan bontakozó filmes hozzáállás igazán bátor dolog manapság. Mer egy viszonylag elcsépelt metaforát és jó néhány noir-ba és westernbe illő kelléket alkalmazni, és nem fél „eseménytelen” lenni.
Ráadásul az érzelmi katarzisra éhező közönség is megkapja a magáét: amint az előre sejthető, a kiüresedett profi spirituális újjászületésen megy át, de lehet, hogy a kurtizán szerelme és a másnak készített fegyver végül belé repít golyót? Lehet, hogy ennyi magányosan töltött év és érzelmi sivárság után már lehetetlen elfogadni a boldogságot. Talán létezik olyan, hogy túl késő.

Bacsadi Zsófia

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Antiszociálisok klubja

David Fincher, a 90-es évek híres kultrendezőjeként kritikus hangvételű filmjeivel kápráztatta el a közönséget. Azonban a 2000-es években készített alkotásai egyre szelídebbek lettek. A közösségi háló is csak szórakoztat, pedig lenne mit bírálni.

A Facebook-jelenség nagyon is kritizálható kortünet. Fincher bemutathatná, hogy az emberek manapság közösségi oldalakon múlatják a drága időt, ahelyett hogy a valóságban ápolnák a kapcsolataikat. Szóba kerülhetett volna az elidegenedés motívuma is: csak lájkolunk, pedig szeretnünk kellene. Igaz, nem a posztokat, hanem egymást. Sajnos a rendező nem foglalkozik ilyen kérdésekkel. A Fincher-kedvelő nézőnek pedig hiányérzete támad, és nagy sóhajtások közepette emlékszik vissza a Harcosok klubjának arra a jelenetére, amikor Brad Pitt határozattan azt mondja Edward Nortonnak (jelképesen persze a fogyasztói társadalom minden tagjának): „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.”
Fincher szándéka már a film előzeteséből kiderült. Az aláfestő zene a Radiohead Creep című száma, pontosabban annak feldolgozása volt. Az eredetivel az angol rockegyüttes az iskolai kasztrendszerek alján szenvedő, népszerűtlen diákok himnuszát alkotta meg. Fincher tehát a lenézett srác archetípusával operál, vagyis nem Zuckerbergről, hanem inkább a Zuckerberg személyét körülvevő mítoszról és pletykákról mesél.
A filmbeli Facebook-atya antiszociális, emberi kapcsolatok kialakítására képtelen egyetemista. Akár ő is énekelhetné a Creep refrénjét. Zseniként azonban létrehoz egy olyan közösségi oldalt, ami menővé, nem mellékesen multimilliomossá teszi őt. Közben elveszíti a legjobb barátját, majd a bíróságon néz szembe az őt beperlő ellenlábasaival.
A készítők tehát a lehető legkönnyebb utat választották. A biztos siker receptje a következő: mutass be egy különc zsenit, add hozzá az amerikai filmekben már többször látott egyetemista szubkultúra jól ismert közhelyeit, paneljeit, és mindezt fűszerezd meg egy bírósági thrillerrel!
Ilyen értelemben sikerült Fincher célja. Olyan izgalmas életrajzi filmet alkotott, amely egy percig sem untatja a nézőt. A feszültséget mindvégig sikerül fenntartani, köszönhetően a jól alkalmazott flashbackeknek. A színészek játéka szintén lenyűgöző. Jesse Eisenberg csakúgy, mint korábbi filmjeiben itt is remekel. Justin Timberlake már az Alpha Dogban is nagyon jól játszott, A közösségi hálóban pedig bebizonyítja, hogy  tehetséges színész.
Igazából nem lehet sok panaszunk a filmre, hiszen egy profin elkészített szórakoztató alkotás. Ráadásul az idei év egyik Oscar-esélyeseként emlegetik. Azonban felmerül a kérdés: akkor is ilyen nagy sikert ért volna el, ha nem most a Facebook-őrület csúcsán, hanem 20-30 évvel később, a divat lecsengése után készül el? Aligha. De Fincher mentségére legyen mondva, mi sem az örökkévalóságnak akarunk tetszelegni posztjainkkal, hanem a Facebookon felvett ismerőseinknek.

Surányi Gergő

Scott Pilgrim a világ ellen

Úgy tűnik Edgar Wright az alsóbb korosztály kegyeit keresi. Scott Pilgrim jön, lát, győz, a tinédzserek lelkesednek.

Pontosítsunk, Scott Pilgrim (Michael Cera) a világ megmentését inkább másokra hagyja, neki csupán hét gonosz exszel kell megküzdenie és persze győznie, hogy esélye legyen egy hosszabb távú kapcsolatra Ramona V. Flowersszel (Mary Elisabeth Winstead). ?gy sincs könnyű dolga, úgy tűnik, hogy a világon szinte mindenki komoly kapcsolatot szeretne a lánnyal. A napjait torontóban főként basszusgitárosként tengető Scott feltűnően népszerű a csajok körében, annál kevésbé lelkesednek érte azok, akikkel már szakított. Konkrétan megfojtanák egy pohár vízben. Igen, rendszerint Scott szakít és meglehetősen pofátlanul teszi ezt. Ebben a tekintetben méltó párjára akad a hasonló kvalitásokkal rendelkező Ramonával, sőt. A lány hasonlóan könnyedén hagyta el volt pasijait, azok azonban már-már levakarhatatlanul ragaszkodnak hozzá, újabb és újabb akadályokat gördítve bontakozó új kapcsolatának útjába. Scottnak tehát válogatott testi és lelki kínokkal kell szembenéznie, hogy megtarthassa a Ramonát. Régi mese ez, ahol a “hercegnek” számos próbát kell kiállnia, hogy megszerezhesse a “királykisasszony” szívét.
A csomagolás azonban nemcsak új, hanem a nézők szerencséjére szórakoztató is. A film számos műfaji sémát vonultat fel, majd hanyag eleganciával szedi azokat darabokra. Azzal a típusú humorral találkozhat a néző, ami a rendező, Edgar Wright, korábbi filmjeit (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) is jellemezte. Számítunk egy klisére, ami menetrendszerűen meg is érkezik, de meghökkentő elemek keverednek bele. Egyszóval a műfajok jól megszokott építőkockáinak kiforgatásából csinál viccet. El kell ismerni jól működik a dolog!
A film az azonos című képregény alapján készült, így nem meglepő, hogy vizuális világában meghatározóak az eredeti művet idéző megoldások. Ez beleilleszkedik abba a Sin City óta megfigyelhető tendenciába, hogy a mozivásznon is egyre markánsabban jelennek meg egy-egy film alapjául szolgáló képregény jellemzői. Számos jól sikerült porontyot köszönhetünk a két műfaj találkozásának. Most még egy címmel gazdagodik a jól sikerült képregény adaptációk hosszú sora.
A szereplő gárda tagjait több helyről ismerhetjük, valószínűleg a mozi rajongók többségének ezután a film után, nem csak a színészek arca lesz ismerős, hanem a nevük is eszükbe fog jutni. A főszereplő Michael Cera a Junoban volt látható, a Ramónát alakító Mary Elisabeth Winstead pedig néhány sikeres film, kevésbé sikeres folytatása (Kör 2., Végső ?llomás 3.) után olyan filmekben kapott szerepet, mint a Die Hard 4. és a Grindhouse. A két főszereplő remekül alakítja a rá osztott szerepet, ami korábbi filmjeiket látva nem is okozhatott nekik különösebb kihívást. Cera remek karakterszínész, akinek kifejezetten jól áll a kicsit esetlen, kicsit magának való, néha önző, de szerelméért mindenre elszánt Scott Pilgrim szerepe. A mindentudó és mindent kikotyogó meleg szobatársat alakító Kieran Culkin pedig ismét új oldaláról mutatkozik be.
A film vonzereje sajátos humorán és képi megoldásain kívül tehát a remek színészi munkában rejlik, bár hozzá kell tenni, hogy a karakterek megformálása minden bizonnyal jutalomjátékszámba ment.
Minden egybevetve a Scott Pilgrim a világ ellen határozottan és előreláthatólag sikerrel fordul egy korosztály felé. Lehetséges, hogy nem kizárólag a tinédzserek fognak jegyet váltani erre a filmre, de azért esélyes, hogy a képregényeken és számítógépen szocializálódott 30 alatti korosztály tudja majd csak igazán értékelni.

Mlinárik Mariann

R.E.D.

Robbanékonyak
Elszántak
De azért lehetett volna ez jobb is!

Úgy tűnik, a nyugdíjas klubban megirigyelték A szupercsapat és a The Expendables sikereit, és egy merész elgondolással a filmvilág nagyöregjei is összejöttek egy kis csapatos zúzás ereéig.
Azért azt érdemes már az elején leszögezni, hogy valóban az év legkarátosabb sztárgárdáját sikerült összehozni a R.E.D. című filmben. Igazi nagymesterek tündökölnek a főbb szerepekben, azonban maga a film nem sikerült olyan pazarul, hogy ilyen kegyes bánásmódot érdemelt volna.
A történet a szokásos sablonoktól, homályos foltoktól és átgondolatlanságoktól hemzsegő tucat-semmi. A C.I.A. valamilyen rejtélyes okból kifolyólag le akarja vadászni néhány nyugdíjazott ügynökét, ami azonban nem ígérkezik könnyű feladatnak, hiszen a célpontokat nem olyan fából faragták, ami egy kis széltől kettétörik. Hőseink összefognak, és egy „utolsó meló”-jellegű akcióban szembeszállnak az üldözőikkel, hogy fényt derítsenek a hajsza valódi okára, ami még a nyomukban loholó fiatal ügynök számára is rejtély.
Sajnos bármilyen ígéretesen hangzik is, a forgatókönyv kizárólag vázlatosan állja meg a helyét, a részletek, apróbb mozzanatok tekintetében képtelen összefüggően mesélni. Ennek hála a R.E.D. nem lett több egy újabb Salt ügynöknél, ami a remek alapötletét képtelen volt okosan és következetesen felhasználni.
Akcióvígjátékként szintén nem elsőrangú darab. Az a néhány lövöldözés ugyan profin lett tálalva, de – Helen Mirren gépágyús aratását leszámítva – egyik sem elég jellegzetes ahhoz, hogy akár egy órával később emlékezzünk rá. A humor ugyan képviselteti magát néhány vicces beszólással („- Újra előveszem a malacot!”) ám ez sem ad hozzá eleget a végeredményhez, akárcsak a frappáns áttűnésekkel elkészített, helyszínek közötti átvezető animációk, melyek egyúttal a film képregény-adaptáció mivoltát hivatottak jelezni. Kár, hogy az alkotóktól csak ennyire futotta.
Azonban a sok félmegoldás és kihagyott ziccer ellenére a R.E.D. egyáltalán nem rossz, és ezt egyetlen tényezőnek köszönheti: a színészeknek.
Mert hát valljuk be, érezhetünk ezerszer lejáratottnak minden fordulatot, hallhatunk tucatnyi suta egysorost, láthatunk akármilyen nevetséges jelenetet, ha mindezt Bruce Willis, Helen Mirren, John Malkovich és Morgan Freeman adják elő, bármit hajlandóak vagyunk megbocsátani. A négy színészóriás minden jelenetet valódi parádévá varázsol. Irányítanak, megszabják a szabályokat, a jelenlétükkel írják a forgatókönyvet, és pontosan tudják, hogy minden egyéb tényező alájuk van rendelve.
Az impozáns névsor tagjai külön-külön is képesek azonnal megnyerni a nézőt, együtt viszont egyenesen fantasztikusak! A színészek közti összhang páratlan. Az egymással szembeni feltétlen tisztelet és a mérhetetlen profizmus olyan fergeteges összjátékot produkál, ami minden negatívumot képes feledtetni. Miközben egymás jelenlétéhez asszisztálnak, mindegyiküknek jut ideje egy-két saját pillanatra, amikor minden szem rájuk szegeződik, és egyes-egyedüliként uralkodnak a vásznon. És ezek a pillanatok teszik a R.E.D.-et, ha nem is túl emlékezetes, de nagyon szórakoztató filmmé.

Oltay Andor

Scott Pilgrim a világ ellen

Úgy tűnt, hogy a Haláli Hullák Hajnala őrült zombis fricskáival, vagy a Vaskabátok akcióval és humorral teletűzdelt jeleneteivel már sikerrel körbejárta a műfajparódia sajátosságait, Edgar Wright idén azonban minden eddiginél messzebb merészkedett. Angol illetőségű direktorunk legújabb agymenése egyszerre állít görbe tükröt többek között a tini vígjátékok, a musicalek, valamint az egész videojáték ipar elé.
Wright tehát egy elborult, beteg fantáziavilágba szövi bele címszereplőjét, aki tulajdonképpen egy egész generáció eltúlzott alteregója: imádja a videojátékokat, Pac-man dumával csajozik, zenél a Sex Bob-Omb névre keresztelt hobbizenekarban, nem mellesleg munkanélküli, és sehol sem találja a helyét. Minden megváltozni látszik azonban, amikor megismerkedik álmai nőjével, Ramonával. A lány múltja viszont jócskán tartalmaz lezáratlan ügyeket, így Scottnak, saját boldogsága érdekében 7 elvetemült exszel, kell megküzdenie, sajátos párkapcsolata ugyanis csak így teljesedhet ki.
Hogy mindez miért történik? Mit számít, ha a film az Universal logó rendhagyó megjelenítésétől kezdve lehengerli és magába szippantja a nézőt? Ennyire elvont, szürreális képi világot nem láttunk még a gyöngyvásznon, az egészen biztos. Wright annyira profin vegyíti a legkülönbözőbb műfajok egymáshoz egyáltalán nem illő elemeit, hogy azt öröm nézni. Így kiválóan szórakozunk például azon, hogy az egyik állhatatos ex, a játéktermi világot idéző ádáz harc közben hirtelen dalra fakad, és groteszk ábrázatú múzsái kíséretében tűzlabdákkal bombázza a főhőst. Wright minden giccset, illetve atom ciki megoldást parádés, egyedi mozzanatként épít be az általa (valamint a projekt alapját képező képregény által) kreált félelmetesen abszurd környezetbe. Persze, ez még mind kevés lenne az üdvösséghez (elég csak a két évvel ezelőtti borzalmas, bár vizualitásában erős Sikító Városra gondolnunk): Ha épp nem egy lenyűgöző képi megoldással rukkol elő a film, akkor a tipikusan Wright-féle, burkolt fekete humorral operáló forgatókönyv emlékezetes sorain élhetjük ki magunkat. Ezek a sziporkázó dialógok idézik meg leginkább a tini vígjátékok műfaji sajátosságait, ezzel párhuzamosan pedig térdcsapkodós poénok forrásaivá is válnak. Szintén a beton biztos szkript érdeme, hogy a sokszor követhetetlennek tűnő gyors vágás, illetve a helyszínek közötti sajátos váltások sem bontják meg a cselekmény rendjét, így ezen megoldások is a film képi világát színesíthetik, káros mellékhatás nélkül. A kiváló forgatókönyvhöz pedig parádés szereposztás is társult, annak ellenére, hogy Wright emblematikus színésze, Simon Pegg nem képviselteti magát a stáblistán. Itt van viszont Michael Cera, aki utánozhatatlan eredetiséggel bújik Scott Pilgrim bőrébe, egyszerre érzékeltetve iróniát, komolyságot, és lázadó szellemet. Érdemes még megemlékezni Kieran Culkinról, aki Scott meleg szobatársaként brillírozik, de Mary Elizabeth Winstead is a maximumot hozza ki Ramona szerepéből. Az exek megformálóit is minden dicséret megilleti, ugyanis visszataszító mivoltuk, a remek maszkírozás mellett, kiváló színészi játékuknak köszönhető.
Edgar Wright tehát nem hazudtolta meg önmagát. A Scott Pilgrim a világ ellen hihetetlenül komplex, színes, áthallásokkal és metaforákkal teli, egy egész generáció szívét megdobogtató filmélmény, melynek megtekintése hatványozottan ajánlott, akár többször is… mozizás után pedig kötelező betérni a legközelebbi játékterembe!

Varga Ákos

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Az amerikai pszichója

Anton Corbijn fotósként és kliprendezőként olyan legendás zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Joy Division, vagy mint a Depeche Mode. Sikerei csúcsán a mozi világában is kipróbálta magát. Első nagyjátékfilmje, a Control, még erős szálakkal kapcsolódott a szerző korábbi munkáihoz, hiszen alkotásában nagy szerepet kapott a zene, és az erre épülő biznisz világa. Ezzel szemben második alkotása, Az amerikai eltávolodik az említett közegtől, hiszen egy bérgyilkosról szól.

A Control a Joy Division frontemberének, Ian Curtisnek életét dolgozta fel, és arról mesélt, hogy miként idegenedik el egy művész a környezetétől, a hivatásának és a magánéletének összeegyeztethetetlensége miatt. Corbijn depresszív hatású, ugyanakkor gyönyörű képekkel mutatta be a 70-es évek angol fiataljainak életérzését. De a szép képek, a profin rendezett koncertjelenetek és a jó színészi játék sem tudta megmenteni a rendezőt a témából fakadó nagy problémától: alternatív ikonról, csak alternatív film születhet. Így Corbijn csak a szakmának tudott bizonyítani, de a nagyközönségnek nem.
Az amerikai cselekményének középpontjában egy bérgyilkos áll. Ugyanúgy, ahogy a Controlnál, itt is megjelenik a bűntudat motívuma, hiszen a főszereplő (George Clooney) munkája során enyhén szólva is sok hibát vétett. Utolsó megbízatására készül, le akar számolni a múltjával, de ez nem megy olyan könnyen. Ellenségeivel való szembenézése során barátságot köt egy pappal, és a szerelem is rátalál egy prostituált személyében.
Természetesen a zene és a klipesztétika itt is fontos szerepet kap. Corbijn hű marad magához és a múltjához, ugyanis sok jelenet van zenére építve. Az embernek néha az az érzése, hogy egy hosszúra nyúlt klipmontázst lát, de ez egyáltalán nem megy a filmélmény rovására. Ebből arra lehet következtetni, hogy Corbijn következő filmjeiben is kiemelt fontosságú lesz a zene, és az arra komponált klipszerű jelenetek. Ezt akár rendezői védjegyének is tekinthetjük.
Itt is láthatunk gyönyörű képeket. A film egy olasz kisvárosban játszódik. Ezt a helyet a nyugodtság, az idill, és a teljes harmónia jellemzi. Persze lehet, hogy nem éreznénk mindezt a finoman kimunkált vizualitás nélkül. Az itáliai festői táj azonban nem maradhat biztonságos. A diszharmónia akkor következik be, amikor megjelennek a főszereplő ellenségei, a feszültség nem marad el, ám Az amerikai még ekkor sem válik akciófilmmé.
Corbijn ugyanis nem ragaszkodik a Bourne-trilógia által lefektetett „killerthriller”- es hagyományok követéséhez. Itt nincsenek folyton ugráló kameramozgások, gyors vágások és a szuperhős módjára temérdek ellenséget elpusztító főszereplő is hiányzik. A kamera lassú mozgása dominál, az egész film nyugodtan és komótosan halad. Így lehetőségünk van elmerülni főhősünk pszichójában, a bűntudattól gyötört és újrakezdeni akaró gyilkos lelkében.
Corbijn megint belesett abba a hibába, amit már a Controlnál sem tudott elkerülni: ismét egy szívhez szóló drámát készített. Ez egy normális világban sokkal több, mint elegendő, de a mi rohanó, folyton kapkodó életünkben csak unalmas művészfilmnek tűnhet.

Surányi Gergő

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

Szemekbe zárt titkok

Rorschach-film. Valószínűleg mindenki mást lát benne…

Mindenki meglepetésére, 2010-ben egy semmiből előbukkant argentin dráma elhappolta a tuti befutónak tartott Fehér szalag elől a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Amíg nem vált elérhetővé a nagyközönség számára is a film, addig mindez csodaszámba ment. Mostanra azonban már nem sokan tépnék ki a rendező, Juan José Campanella kezéből a szobrocskát.
A film hőse, Benjamín Esposito (Ricardo Darín, Argentína külföldön talán legismertebb színésze alakítja), a nyugdíjazott törvényszolga úgy dönt, hogy regényt ír egy őt nyomasztó, régi ügyéről. Az alkotás folyamata lassan a nyomozás folytatásába és saját elhibázott életének rendbehozásába fordul, miközben jó néhány másik ember nehezen gyógyuló sebeit is felszakítja. Mindennek hátterét pedig a közelmúlt Argentínájának viharos belpolitikai viszonyai adják.
Campanella az amerikai sorozatok néha igen bonyolult narratíváin edződött, ami meg is látszik a filmen. A rendező sokat markolt és jó erősen rászorított: összefonódik a nyomozás a múltban és a regényírás a jelenben, Esposito beteljesületlen szerelme főnöknője iránt (a gyönyörű és erőteljes Soledad Villamil), a bosszú és a megbocsátás, és egy zavaros történelmi időszak sejtetett, de hiteles ábrázolása. Rengeteg műfaj nagy műgonddal kialakított ötvözete az alkotás: van itt thriller, szerelmi történet, politikai krimi és dráma is. Mindez gyönyörű operatőri munkával (Félix Monti érdeme) és hibátlan dramaturgiával tálalva. Sőt, a nagyrészt lehangoló történetbe még humort is tud csempészni a rendező.
Ráadásul Campanella – egyébként nagyon okosan- úgy döntött, hogy a közönséget szinte elsodró elemekkel teszi emészthetővé a lassan kibontakozó történetet. Elég csak az olyan bravúros jelenetekre gondolni, mint a sokat emlegetett stadion-szcéna, a feszült lift-jelenet, vagy a titokzatos módon tökéletesre sikeredett búcsú a vasútállomáson, ami bármely más filmben giccsbe fordult volna. A néhol túlzónak vagy esetlegesnek ható momentumokat pedig a hiteles és visszafogott színészi játék (itt tényleg csak a szemek beszélnek) ellensúlyozza.
Egyetlen gyilkosságból bontakozik ki az emberi sorsok szövevénye, a történet 25 éve alatt dőlnek romba és épülnek újra életek. Campanella remekül ráérzett, hogy egyéni drámák ábrázolásával sokkal átélhetőbbé tehető egy korszak, mint egy grandiózus, de távolságtartó tablóval. Sok apró mellékszál és minikonfliktus árnyalja az amúgy is összetett cselekményt, ami még a mellékszereplőknek is szokatlanul jó lehetőséget ad a kibontakozásra színészi játék terén (elég a démoni Javier Godino-ra vagy az Esposito barátját alakító Guillermo Francella-ra gondolnunk.)
Az elején azt állítottam, hogy valószínűleg mindenki másként értelmezi a Szemekbe zárt titkokat, de talán az fő motívum a filmben a megszállottság. Szerelemben, nyomozásban és bosszúban. A végén pedig így vagy úgy, de mindenki elnyeri a maga igazságát és kiderül, hogy kinek mi volt az igazán fontos.

Bacsadi Zsófia

A közösségi háló – „lájkolod”?

A Facebook mára fogalom, történelem, a világot mozgató lény. Így nem ad okot meglepetésre az a tény, hogy valaki fantáziát látott abban, hogy mozivászonra vigye a témát. A Facebook kitalálója az alig huszonéves Mark Zuckerberg életének meghatározó pár évét dolgozza fel a film, az ötlet megfogantatásától, a barátok és társak elvesztésén át a perek hadával küszködve a csúcsra jutást. Mert a győztes egyedül van.

Kevés embernek szükséges elmagyarázni ma már, hogy mik és hogyan működnek a közösségi hálók, hiszen a mai világban, aki nincs fenn a neten (legalább egy email cím erejéig), az sokak szerint nem is létezik. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek az oldalak jó vagy rossz irányba befolyásolták az emberek életét és kapcsolataikat, és tudósok teszik is nap, mint nap. De azzal nem lehet vitatkozni, hogy hatalmas hatással vannak a mai társadalmi változásokra. A film azonban sajnos nem erről szól, pedig David Finchertől (Hetedik, Harcosok klubja) inkább ezt vártam volna.
A majdnem két órás történet során megismerhetjük a Facebook születésének pillanatait, a kitaláló életének és motivációjának néhány elemét, pontosabban a lányt, aki miatt az egész elkezdődött. Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg) egy tipikus kockafej, lúzer, aki a Harvardon tanul ugyan, de az elit észre sem veszi, ráadásul a barátnője is dobja. Egy dologhoz viszont nagyon ért: a programozáshoz. Így kerül mégis kapcsolatba három aranyifjúval, akik egy közösség oldalt akarnak létrehozni a harvardi diákoknak, Mark azonban maga valósítja meg az ötletet, kisebb-nagyobb módosításokkal, és pillanatok alatt lesz a világ legfiatalabb milliárdosa.
A filmet tulajdonképpen a Mark ellen folyó perekre fűzték fel, így nagyon nagy hangsúlyt kap a történet elmesélésében, hogy az 500 millió barát között, hogy szerez ellenségeket főhősünk, és hogyan veszíti el legközelebbi barátait ironikus módon pont a közösségi háló miatt. Valójában egy életrajzi filmet láthatunk a Facebook alapítójáról, aki egyszerre tűnik unszimpatikus, önző, bosszúállónak, és másfelől meg nem értett zseninek, aki feláldoz mindent teremtményéért.  Jesse Eisenberg színészi játékának kettőssége pont erről szól, és egyben egy pillanatra sem hagyja, hogy a figyelem másokra terelődjön, már csak a néhol alig követhető hadarása miatt sem. Érdemes azonban még kiemelni Justin Timberlake-t, aki minden előzetes előítélettel szemben kiválóan alakítja Sean Parkert, a Napster (ingyenes mp3 megosztó oldal) alapítóját a maga paranoid nárcizmusával.
Összességében A közösségi háló egy érdekes életrajzi film, de nem több annál, igazából nem a Facebookról és a pszichológiai Phd-t megérő közösségi oldalak dinamikájáról és hatásáról szól. Ezek az elemek pedig gördülékenyebbé, életszerűbbé és izgalmasabbá tehették volna. A moziból kijőve bennem ráadásul nem is annyira a szlogenként futó gondolat – miszerint a sok barát sok ellenséggel is jár – maradt meg, hanem az, hogy amikor valaki ennyire fiatalon eléri életének feltételezhetően csúcspontját, vagy legalábbis egy olyan teljesítményt, melyet nagyon nehéz lesz túlszárnyalni (legyen szó sportról, tudományról vagy művészetről), akkor milyen lehet a következő 60 évet ennek árnyékában leélni. Vagyis a Facebook kitalálása után, merre vezet tovább az út.

Szakács Nóra

The Expendables – A feláldozhatók

Uraim! Ha bosszúra szomjaznak az ellenkező nem által évekig Önökre erőltetett romkom – délutánok miatt, az új Stallone mozi remek lehetőség az elégtételre.

A feláldozhatók ugyanis ízig-vérig akciófilm, a szó minden értelmében. Sly célja egy régi vágású, pörgős mozi létrehozása volt, amely minden sallangot nélkülöz. A „történet” ötlettelenségére így remek alibijük van a készítőknek. Egy trópusi szigeten rosszalkodó terroristavezér rettegésben tartja a barátságos helyieket, ezért hát okvetlenül hívni kell a Feláldozhatók bandáját, akik, vérprofi kommandósok révén, szétcsapnak a rosszarcúak között és rendet tesznek. Jól érzékelhetően nem sokat agyaltak rajta. De kit érdekel, ha az a bizonyos banda az utóbbi évek legnagyobb akciósztárjaiból áll? Filmtörténelmi pillanatokban lehet részünk, amikor Stallone, Statham, Lundgren, Li, és még jó néhány tökös legény egyszerre osztja az áldást, Schwarzenegger és Willis elképesztő kameóiról (és az ezzekkel járó kikacsintásokról) már nem is beszélve!
Egy efféle, húzóneveket felvonultató stáblista esetén tipikus hibaként jelentkezhetnek logikai és dramaturgiai melléfogások egyaránt. Sly azonban nem ma kezdte, így filmjét kiváló arány és ütemérzékkel vezényli le. Az összes karakternek jut tér a kibontakozásra, mindegyiküket sikerül közel hozni a nézőhöz, kétdimenziós jellemük ellenére sem vetünk rájuk keresztet. Egyedül Jason Statham figurájának szerelmi civódásai válnak rendkívül vontatottá a játékidő második felére… ám ezek az üres, sótlan párbeszédek csak laza kapocsként szolgálnak két ”hadszíntéri” szakasz között. A Feláldozhatók lényegi részét ugyanis a többpercesre vágott akciójelentek adják, amelyekben, egy Sly-filmhez méltó módon, semmi kivetni valót nem találhatunk. Robbanásokkal és lerepülő végtagokkal színesített látványorgiának lehetünk tanúi, mely garantáltan megdobogtatja a műfaj rajongóinak szívét. A Feláldozhatók ugyanis egy pillanatra sem akar többnek mutatkozni egy izgalmas, látványos, egyszerű, ám minden ízében kiforrott filmnél. Nem kelt hiú ábrándokat, az elejétől kezdve egyértelmű, milyen jellegű szórakozásra számíthatunk, amelyet maradéktalanul meg is kapunk… egyenesen az arcunkba.
Stallone tehát elérte célját: olyan retro mozit forgatott mely példátlan tisztelgés a műfaj nagyjai előtt, és kiváló útmutatóként szolgálhat a jövő akciófilmesei számára. Olybá tűnik, hogy van élet Rambo után…

Áki

Tolvajok városa

Míg Matt Damon inkább a színészi Oscar-díjak felé hajt, Ben Affleck inkább a rendezői kategóriát vette célba.

Igencsak felkaptam a fejem néhány éve, amikor megtudtam, hogy a Good Will Hunting Oscar-díjas írópárosának számomra szimpatikusabb fele, azaz Ben Affleck rendezésre adja a fejét. Kíváncsiságtól fűtve ültem be a moziba és mondhatom, igen kellemes meglepetésben volt részem. Affleck egy kifinomult és elgondolkodtató krimit tett le az asztalra, ami igazán méltó módon képviselte azt a gondolatvilágot, amit annak idején a Good Will Hunting. Nagyon jó választás volt továbbá, hogy öccsét választotta a főszerepre, nem csak Casey színészi kvalitásait figyelembe véve, de az a tény se mellékes, hogy Ben sokkal inkább a rendezésre tudott koncentrálni.
Legutóbbi filmje a Tolvajok városa újfent Bostonban játszódik, mint elődei és ezúttal maga Ben játssza a főszerepet is, bár tény, hogy ezúttal is inkább rendezői munkája az, ami igazán említésre méltó. És második (harmadik) bostoni témájú filmje után azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy Ben Affleck ugyanúgy Boston rendezője, ahogy Woody Allen New York-é vagy éppen Kevin Smith New Jersey-é, mert bár személyesen egyik nagyvárost sem ismerem, mégis mindhárom rendezőnek elhiszem, hogy mindennél jobban ismerik szülővárosaikat .
A Tolvajok városa szereplőgárdája is megerősít ebben. A film legerősebb alakítását Jeremy Renner nyújtja, de több kisebb szerepekben is olyan színésznagyságok tűnnek fel, mint Pete Postlethwaite vagy épp Chris Cooper. Női vonalon kissé haloványabb a felhozatal, úgy érzem Rebecca Hall csuklóból hozta a figurát, Blake Lively pedig valószínűleg a tipikus bostoni külvárosi lány/fiatal anya megtestesítője, mint a Hideg nyomonban Amy Ryan… bár ő azért nem Oscar-színvonalon.
A film hangvétele jóval könnyedebb, mint a Hideg nyomon esetében, ezúttal az akciójelenetek és a humor, tehát a szórakoztató elemek a hangsúlyosabbak. Mindig meglepődök rajta, bár tényleg nem tudom miért, mikor egy film eléri, hogy szimpatizáljak a bűnözőkkel. És most nem a vadnyugat gerinces jófiúira gondolok, akik szembeszállnak a törvénnyel, hogy megvédjék a védteleneket, hanem pontosan ezekre a külvárosi suttyó nehézfiúkra, akiknek a megértéséhez egy roppant megértő, szociológus hajlamú lélek vagy – most már biztos – ez (vagy egy hasonló) film szükséges.

Horváth Rafaella

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Utak az önmegvalósításhoz: Ízek, imák, szerelmek

Az utóbbi évtizedek legtrendibb és egyben legagyonkoptatottabb szava az önmegvalósítás, az önmagunk megtalálása. Általában, ha egy könyv vagy film ezt a mindenki számára vonzó és izgalmas fogalmat kapja elő, akkor csak sikerre számíthat. Azonban pont ezeket az alkotásokat a legnehezebb élvezhetővé tenni.

Az Ízek, imák, szerelmek sem kisebb célt tűz ki maga elé, minthogy megmutassa nekünk, hogy a tökéletes életünk közepette rádöbbenve, hogy boldogtalanok vagyunk, igenis van kiút, és a fél világot körbeutazva megtalálhatjuk az örök boldogságot, vagy valami olyasmit. A főhősünk Liz (Julia Roberts) korunk sikeres nőjét testesíti meg. Egy napon azonban rádöbben, hogy boldogtalan a tökéletesen kivitelezett világában, otthagyja férjét, és önmagát keresve egy éves világkörüli útra indul. A három kiszemelt ország: Olaszország, ahol megtanulja élvezni az élet apró örömeit finom ételek, jó borok, szép ruhák társaságában, ezután Indiába utazik, hogy meditáció, befelé fordulás közepette az ima erejével megbocsásson önmagának, és megtalálja lassan a belső egyensúlyt. Az utolsó állomás pedig Bali, hiszen az önmagunkban rejlő egyensúly kevés a boldog élethez, csakis az igazi szerelem alakíthatja azt tökéletessé.
A film igazi vonzereje az, hogy mindenki kipróbálna egy ilyen gasztrospirituális, a nagy szerelemben végződő túrát a világ legmesésebb tájain, csak hát a többség anyagilag vagy kötelezettségek miatt nem teheti meg. Persze jó elmélázni, és két óra erejéig legalább képzeletben megtenni Lizzel a sorsváltoztató világlátó körutat. Julia Roberts szokás szerint mosolyog és kedves, kap maga mellé néhány helyes férfit, hogy a női igényeket kielégítsék. Szép tájakon röpködünk a varázslatos Rómán át India eldugott valósága felé, hogy végül a képeslapszépségű Balira érkezzünk. Mindehhez kapunk bölcsességeket, hogy saját életünket tisztábban láthassuk. Mondhatni tökéletesen biztonságos kompozíció egy sikeres lányoknak szóló (azt hiszem ez már a trailer alapján nyilvánvaló) önmegvalósítós filmhez. Valami mégis hiányzik!
Talán kicsit túl biztonságos lett, talán kicsit túl tökéletes, talán a rendezőtől (Ryan Murphy) a Kés/alatt után eleve mást és többet vár az ember. Liz karaktere és változása nem sikerült túl kidolgozottra, és fél óra után kicsit kevés Julia kedves mosolya. A beharangozók miatt az ember első perctől kezdve várja Javier Bardemet, aki azonban csak Balin tűnik fel, ott is bárgyú, önmagát kifigurázó semmilyen karakterként. A színészi játék mellett sajnos a dialógusok sem sziporkáznak, néhol egy-egy mélyebb gondolat – kellően szájbarágósan – felüti a fejét, de arról biztos, ami biztos egy gyors kameramozdulattal további lépnek, elterelve róla a figyelmet a szebbnél szebb tájakkal. A film így többször vontatottá válik, és közben nem annyira önmagunkon gondolkodunk el, hanem, hogy vajon a következő másfél órában a kliséken kívül lesz-e még valami érdekes, és hogy vajon az alapját képező világhírű könyv jobb-e.
Az Ízek, imák, szerelmek akár egy jó film is lehetne, de az igazság az, hogy sokkal inkább hasonlít egy utifilmhez megsózva egy kis romantikával és könnyedséggel, néhol azért hozzáadva egy csipetnyi humort és érdekesnek tűnő gondolatot. Lehet persze, hogy csak a marketing nem megfelelő, mivel spirituális, elgondolkodtató filmként túl sokra nem viheti, de romantikus olasz kaját majszolós, nagy szerelemről álmodozós és persze a jógát ki nem hagyós csajos filmnek megfelelő.

Szakács Nóra

TOVÁBBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

A SZEM A TITKOK TÜKRE
Szemekbe zárt titkok- kritika

Borzasztóan idegesítő tud lenni, mikor egy színvonalas külföldi alkotást mi magyarok egy pláza kompatibilis, sekélyes címmel próbálunk eladhatóvá tenni. Bosszantó. Legszívesebben az ember az illetékesek fejéhez különböző penészes ételeket dobálna. De hál istennek, most nem kell próbálkozni ilyesmivel. Még szerencse, mert a filmnek már a címe is úgy tökéletes, ahogy van. Három szóban összefoglalja azt a  központi képet, amiből a különböző értelmezések, üzenetek kibonthatóak lesznek.

Juan José Campanella filmjének titka a hosszú, kimerevített képekbe zárt tekintetekben, az e mögötti leplezetlen és leplezni próbált érzelmekben és tettekben áll.
A szemek, tekintetek lesznek azok, amik a főszereplő Esposito nyomozót (Ricardo Darín) ügyének megoldásához egyre közelebb viszik. Valamint amik Espositót, a férfit is közelebb terelik saját érzelmei felismeréséhez, megvallásához.
Mit is jelent az ember számára szenvedélye? Mennyire fontos is ez számára?  Mennyire erőssé és gyengévé is tehet ez egyszerre?!
Benjamin Esposito a nyugdíjba vonult nyomozó regényírásra adja a fejét, amelyben egy húsz évvel korábbi gyilkossági ügy felgöngyölítését eleveníti fel. A tragédia persze nem önmagában kerül felszínre. Körülötte és általa átszőve baráti és szerelmi kapcsolatok zavaros ambivalens elemei törnek elő.
A múltban lezárt eset a jelenben is újra teret kap, újabb eddig ismeretlen szálak terelik a már visszavonult nyomozót a végső megoldás, a valódi igazság felismerése felé. Megjelennek újra a régi idők érzelmei (egykori főnöke, Irénehez (Soledad Villamil), valamint halott barátjához Sandovalhoz fűződő érzései) ,amiktől a jelenben is  képtelen szabadulni.
Milyen lehet egy életet annak tudatában leélni, hogy az, amitől teljessé válhatna, sosem lehet a miénk?  Hogyan lehet úgy leélni egy életet, ha egy esemény a múlt foglyává tesz minket? Milyen lehet a jövője az embernek ilyen körülmények között? Mitől is várhatja a beteljesülést, vagy feloldozást?
Ez a probléma kör nem csak Espositoé, de a többi szereplőé is: Irené-é, Moralesé; az áldozat férjéé,  valamint a gyanusított Gomesé is. Akad köztük olyan,aki megmenekül az ürességtől,mert rájön: nem élhet tovább  a múltnak, mert akkor elvész a jelene és a jövője is. Viszont akad olyan is, aki az idő foglyává válik élete végéig.
A film több szálon futó megoldását sok-sok apró vizuális utalás, szimbólum is erősíti. A szem erejét már említettünk. Másik fontos elem, az ajtó motívum. Ennek állapota végig fontos szerephez jut a moziban. Az ajtó titkokat rejthet el, vagy épp fel is tárhat. Sejtethet, megvédhet vagy veszélyt is sugallhat. Ezen szerepekre mind ráismerhetünk majd a jelenetekben.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a történet nagy része, a regény jelenideje, (ami a film jelenéhez képest a múlt), a hetvenes évek Buenos Airesében játszódik, ahol a korrupció és erőszak épp virágkorát élte. EZ jelentős kihatással van az eseményekre, meghatározza a szereplők sorsát.
Sok mindenről lehetne még elmélkedni mert ez a film annyi mindent megmozgat az emberben. De félő, ha tovább bonyolódnának a gondolatok, az összes csattanó is felszínre kerülne. Ez az intelligens, sokszínű krimi megérdemli, hogy titkait mindenki egyedül tárja fel a mozikban.

Makai Judit

Ragadozók

Ha egy magyar direktor sikeres lesz Hollywood-ban, annak itthon illik örülni. De vajon Antal Nimród filmjét csak nemzeti érzelmeink szépítik meg vagy tényleg egy sci-fi remekmű született?

Az az igazság, hogy a Ragadozók könnyedén magába szippantja a nézőt. Ugyanis adott egy ütős, in medias res kezdés: egy maroknyi teljesen különböző habitusú ember ejtőernyővel felszerelve zuhan egy nedves, barátságtalan dzsungelbe. Van köztük izraeli női katona, amerikai zsoldos, orosz katona (a magyar szinkronban a szokásos hiteltelen akcentussal felszerelve), afrikai gerilla, pszichopata fegyenc, mexikói gengszter (Micsoda meglepetés! Danny Trejo!), jakuza-tag és egy látszólag oda nem illő, riadt orvos. A heterogén társaság együtt megpróbálja kitalálni, hogy miért és hogyan kerültek ide.
Eddig a történet rejtélyes és izgalmas, ám ahogy kiderül, hogy kis csapatunk egy idegen bolygóra vetődött és egy seregnyi űrlény vadászik rájuk, a film meglehetősen sablonossá válik és a varázs elvész. Még az a párhuzam is erőltetettnek hat, hogy a Földön tökéletes vadászként viselkedő „foglyok” most prédává váltak.
Az egy másik dolog, hogy a film karakterei tipikusak és kétdimenziósak. Ez egy sci-fi kalandfilm esetében talán nem is baj, és az őket alakító színészek nem is teljesítenek rosszul. Ám a sok pozitív kritika ellenére számomra Adrien Brody (önhibáján kívül) teljesen hiteltelen volt marcona akcióhősként, hiába lenyűgöző a hirtelenjében kidolgozott teste. Laurence Fishburne karaktere kifejezetten irritáló volt (kínomban már azon töprengtem, vajon miért olyan kis dundi, ha állandóan menekül és nélkülöz). A kellemes meglepetés a doktort játszó Topher Grace, aki meglepően sokoldalúnak bizonyul.
Az Alienek-nél lényegesen kevésbé esztétikus Predatorokat sajnos ebből a filmből sem ismerhetjük meg igazán. Ráadásul elvesztették „nemes” jellegüket, becsületkódexüket; eltűnik a bravúros vadászat és átveszi helyét a trancsírozás.
Megmutatkozik Alex Litvak és Michael Finch forgatókönyvének ötlethiánya is, sok helyen kockáról-kockára felidézi a ’87-es klasszikus Predatort (még zenéjében is), sőt az egyik karakter el is meséli annak történetét.
Összességében a Ragadozók még így is egy korrekt, fordulatos popcorn-mozi. A szereplők rafinált, stílusos halált halnak, Topher Grace az utolsó percekre még tartogat meglepetést, a Schwarzenegger-féle sárban és vérben úszó, állatias harcot pedig Brody előadásában sem rossz újranézni. Nincs okunk különösebb panaszra, de azért mi tudjuk, Antal Nimród ennél többre hivatott.
Láthatjuk tehát, hogy Antal Nimród már kifogástalanul bánik a hollywood-i típusú filmnyelvvel. Ez esetben is úgy pakolta össze a kliséket, hogy működik a film, de a dolog szempontjából lényegtelen, hogy ő a rendező. Bármelyik ügyes kezű, hollywood-i iparos is lehetett volna; pontosan az egyedi íz hiányzik. Abban az egy dologban bízom, hogy még egy pár ilyen minőségű bérmunka és Antal Nimród nevét megjegyzik a producerek, és talán megbíznak majd benne annyira, hogy valamelyik saját filmtervét is finanszírozzák.

Bacsadi Zsófia

Pancser Police

Minden munkahelyen, társaságnál, szervezetnél megvannak a menő csávók és a többiek. Így a rendőrségen is meg vannak a kis klikkek, a munkahelyi “tápláléklánc” kishalakból és cápákból. Míg a cápák háborítatlanul úszkálnak az izgalmas akciók és a hírnév tengerében, a kishalak csak csendben meghúzzák magukat egy számítógép előtt és elrendezik a “piszkos” papírmunkát a nagyhalak helyett.

Nos, pont ilyen kis jelentéktelen halakként úszkálnak Adam McKay hősei is, Terry Hoitz (Mark Wahlberg) és Allan Gamble (Will Ferrel) nyomozók is a rendőrségen. És itt el is jöhetne a pillanat, amikor az ember nagyot ásít és megnyom egy gombot a távírányítón: ilyet már láttunk, a papírtologatókból keménykezű hőszsaruk lesznek és minden jó, ha a vége happy end. Valóban így is van, senkinek nem spoilereztem ezzel, de Adam McKay feje tetejére állított abszurd szuperzsaru paródiája mégis bőven hordoz meglepetést.
Itt van két teljesen eltérő karakter, az izgága, kissé agresszív, akcióra éhes Terry és az aktakukac, gyáva Allen, akit társa próbál kimozdítani a számológépe mellől, miután a reklám rendőrök helye felszabadult. Kicsi noszogatás, harcok, egymás folyamatos cukkolása és Terry mókás kitörési kísérlete az íróasztal mellől (“Páva vagyok, repülni akarok!”) végül valamiféle ügyefogyott párost csiszol belőlük és innen egyenes út vezet a kokainnal beborított rendőrautón és a túlstillizált robbantátos meneküléseken át egészen a fastukkerig.
Noha, egy Will Ferrel filmnél eleve nem sokan feltételeznek komoly drámát vagy fajsúlyos akciót, az elmúlt pár vígjátékos-mozis élményeim közül, itt hallottam a legtöbb hahotázást a teremben. A rendező ugyanis nem szimplán két lúzer kopó szerencsétlenkedéseiből és csetlő-botló próbálkozásaiból próbál egy 107 perces rendőrviccet faragni, hanem egy olyan erősen átforgatott és “elbutított” világból, ahol már néha nem is olyan egyszerű eligazodni. Elég, ha azt próbáljuk felfogni, miért veszik meg minden bombanő a kordnadrágos Allenért és hogy kerülhet mellé Eva Mendes, mint feleség. És noha ez az abszurd váz elég stabil, jó pár poénnál azért érződik, hogy lassan szakálla nő, az újra-és-újra megismételt jelenetekbe pedig néha elfárad az ember, de legalább ennyire lesz fáradt a rekeszizmunk is.

Nagy Kátya

Mr. Nobody

Mr. Senki a Semmiről.

A Mr. Nobody megtekintése után az első, ami az eszembe jutott egy kritika volt, amit még évekkel ezelőtt olvastam a The Ting Tings nevű indie-pop formáció debütáló albumáról. A cikk írója többek között kifogásolta, hogy egy kezdő, eredményeit tekintve eddig igen erősen a semmit kerülgető csapat, hogy adhat első albumának olyan provokatív címet, mint a We Started Nothing – azaz Elkezdtük A Semmit. A belga rendező, Jaco van Dormael esetében a Mr. Nobody címet én hasonló összefüggésben találtam provokálónak. Persze a Mr. Senki helyett már csak az lett volna szebb, ha a mozi a Nothing – azaz A Semmi címet kapja, mely szó tökéletesen megfelelt volna rá, hogy jellemezze a film nézőkre gyakorolt hatását.
Amit a filmben a legelkeserítőbbnek találtam az az alapötlet kiválósága és annak elpazarolása volt. A kicsit Schrödinger macskája a dobozban-t idéző elképzelés, miszerint „amíg nem döntünk, minden lehetséges marad” határozottan érdekes. Csak kár, hogy a film elgondolkodtató része ebben az egy mondatban ki is merül. Ugyanis a durván 2 órás filmben ezután már csak némi zűrzavar és ide-oda kapkodás következik. Dormael megismertet minket főhőse, Nemo Nobody minden döntésével és annak minden lehetséges következményével, ami önmagában nem is lenne baj, de mindezt a tér, az idő és a (néha egymáshoz bosszantóan hasonlító) szereplők 2-3 percenként történő váltogatásával igyekszik megtenni, mely egyáltalán nem könnyíti meg a történet követését és az azon való elgondolkozást.
Olyan mintha a fantasztikus alapötletből menetközben valami igen lényeges elveszett volna. A film közben azaz érzésem volt, hogy Dormael, aki nem csak a rendezést, de a forgatókönyvírást is magára osztotta, túl sok mindent akart belegyömöszölni ebbe a 2 órás keretbe és nem volt hajlandó a kevesebb több gondolat oltárán semmit sem feláldozni. A túl sokat akarásnak persze meg is lett a következménye, a Semmi. Na meg persze az, hogy így olyan forgatókönyvért kiáltó ötlet, miszerint Nemo Nobody az utolsó halandó a földön (következésképp mindenki más halhatatlan) teljesen kibontatlan maradt.
Ha a 2 óra során már nem bírjuk a „bárhogy döntök minden életben szenvedek” konklúziót, érdemes egy kis figyelmet fordítani a Nemo Nobody-t játszó Jared Leto-ra, aki már az Egy rekviem egy álomért-ban is bebizonyította, nem csak két szép szemet tud felmutatni, hanem színésznek is kiváló. Az ő alakításán kívül még a film javára írható az elképesztően jól kiválogatott, minden jelenethez passzoló zene. Az 50-es évekből Buddy Holly Everyday-e tökéletes választásnak bizonyult mind zenéjét, mind szövegét tekintve. De sokat dobott a filmen a 80 –as évek olyan jól ismert dalainak a felhasználása is, mint a Sweet Dreams (Are Made of This) és a Where is my mind?, melynek felcsendülése számomra élet, a film számára pedig jelenetmentő volt. Szóval, ha a film megnézésére nem is, zenéjének hallgatására mindenkit buzdítanék.
A Mr. Nobody pedig nem marad más, mint egy tökéletes bizonyíték arra, hogy Jared Leto-val, egy jó promoval és a művészfilm besorolással, bármit el lehet adni. Persze biztos vannak, akik imádták a filmet, mint ahogy a kritika ellenére én is szeretem a The Ting Tings 2008-ban kijött első albumát és nagyon jót ugráltam a Szigeten adott koncertjükön is, de az biztos, hogy nálam Jaco van Dormael felkerült „a tőle a közeljövőben nem nagyon nézünk meg Semmit” listára.

Lakó Eszter

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Mr. Nobody

A Mr. Nobody filozófiai kérdésekkel foglalkozó, intelligens művészfilm akart lenni. Azonban csak egy közhelyekkel tarkított átverés lett. Illúziók és történetvariánsok halmaza. Avagy nem Dzsuang-Szi álmodja a lepkét, és nem is a költő, hanem Mr. Nobody képzeli mindhármukat.

A Mr. Nobody alapötlete érdekes és elgondolkodtató. Miért kell mindig választanunk? Miért nem próbálhatunk ki minden alternatívát? A címszereplő is elgondolkodik ezeken, és úgy dönt, hogy nem dönt. A szülei elválnak, de ő egyiküket sem hagyja el, tovább él velük. Külön-külön egyszerre. Mr. Nobody így több életet birtokol. Sőt, több különböző személyiséget is. Nem éri be kevéssel, halmozza az identitásait.
Jaco Van Dormael filmje izgalmasan indul. A sci-fi-alaphelyzet után a néző kíváncsian várja, hogy mi sül ki ebből az egészből, ám a játékidő felétől kínosan feszengünk a székünkben. A más alkotások által már ezerszer feltett kérdések és az erőltetett szituációk olyan idegesítővé teszik Dormael „celluloid- ámokfutását”, hogy helyette már a közönség érez szégyent. A röhejességet már csak tovább fokozza, hogy a film nézése során az Amélie csodálatos élete című mestermű képei köszönnek vissza. Ez már nem tisztelgés Jeunet előtt, ez bizony már koppintás.
Dormael a legnagyobb baklövését azzal követi el, hogy túl sok kérdést tesz fel a nézőnek, így nemhogy a válaszokra, de még a gondolkodásra sem hagy időt. A primitív végkifejlet pedig fizikai fájdalmat okoz. Ugyanis a fantáziátlan befejezés annyira kiábrándító, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni.
A Mr. Nobody túl sokat akar, de a kevesebbnél is kevesebbet fog. A nézőt folyton az orránál fogva akarja vezetni, de így nem a misztikus homályt növeli, hanem a néző haragját. Így a címszereplő nem nyeri el a közönség szimpátiáját, egy idő után már izgulni sem lehet érte. Nincs lehetőség az azonosulásra, hiszen azt sem lehet tudni, hogy ki az igazi főszereplő. Megkockáztatom: valójában itt nincs is olyan. Itt csak egy rendező van, aki kultuszfilmet akart csinálni. Ez a görcsös igyekezet még a humoros pillanatokat, az ötletes jövőképet és a jól összeválogatott zenéket is elnyomja.
Dormael filmjét Jared Leto rajongói mellet csak azok a bölcsészkarra készülő gimnazisták fogják szeretni, akik még nem ismerik Buñuelt és Godardot. Akiknek még fogalmuk sincs arról, hogy mit értünk európai modernség alatt. Akik majd egy napon, egy egyetemi szemináriumon megtudják, hogy milyen az igazi művészfilm, és rájönnek, hogy a Mr. Nobody csak egy klisékből építkező, felejthető alkotás.

Surányi Gergő

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

A kilencedik légió

Double Kill, Multi Kill… Killing Spree!

Nem kell fanatikus FPS játékosnak lenni ahhoz, hogy már a film első negyedében szemet szúrjon nekünk, Neil Marshall csípőből felsőtestre megy, sőt, azon belül is főként nyakra és fejre.
Ölj vagy megölnek! Ilyen egyszerűen szól a recept, és valóban nincs hozzá túl sok körítés, csak éppen hogy kerül bele egy csöppnyi érzelem és valamivel több történelmi adalék.
Krisztus utáni második évszázadban járunk, a Római Császárság idején. Az Afrikai sivatagtól Anglia északi határáig húzódó birodalom minden áldozatot meghoz annak érdekében, hogy tartsa meghódított területeit és tovább erősítse már kissé megkopott hírnevét. A legendás kilencedik légiót Britanniába küldik, hogy kiűzzék a földjükhöz ragaszkodó kelta pikteket. Quintus (Michael Fassbender), aki már korábban túlélte a barbár nép rajtaütését és sikeresen elmenekült fogságukból, csatlakozik ehhez a légióhoz.
Pont. Neil Marshall – a produkció írója és rendezője – maga sem ragozza ezt tovább, nem megy bele a politikai intrikákba, az ok-okozatokba, vagyis elsősorban nem egy történelmi darabot tár elénk; ez egyszerűen egy akciófilm római kori színtérbe helyezve, küzdelem az életben maradásért megfosztva még az igazán legendás elemektől is. A mítosznak ez a fajta lecsupaszítása és a puritán, minden túlzott díszítéstől mentes ábrázolás kifejezetten remek választás, viszont elég sok kivetni valót hagy maga után a karakterek kibontása, ami nagyban rontja az összhatást. Sem a megmenekült hét légionáriussal, sem a pikt üldözőkkel nem ismerkedünk meg tüzetesebben, ugyanolyan szürkék, ridegek és megközelíthetetlenek, mint az ősi skót hegyvidék havas, zord tája, melynek egyhangúságát harci kiáltások, nyílvesszők suhogása, fejszék zuhogása, repülő véres végtagok és kihűlt holttestek bontják meg. Ha már a monotonitásnál tartunk, az állandó mértékű és intenzitású mészárlás csak a kezdeteknél okozhat némi fintorgást és elszörnyedést, szemünk hamar hozzászokik az egysíkú vérontáshoz. Egy élet ide vagy oda, úgy néz ki, itt nem számít, pedig a történet alapján Quintus-nak nagyon is fontos, miután ígéretet tett a hadvezérnek arra, hogy mindenáron hazaviszi a hat túlélőt. A közel másfél órás menekülés és küzdelem a túlélésért egy végső összecsapásba torkollik Quintus és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között, melynek lefolyása és kimenetele túl magától értődő és természetes a már említett folytonos ütemezésű, fokozatosságot és mindennemű várakozáskeltést mellőző kaszabolások miatt. Sokat javíthattak volna a helyzeten, ha az egyébként meggyőzően alakító ukrán származású színésznőt bátrabban változtatták volna félelmetesebbé és keményebbé, mind külsőleg mind belsőleg, akár a nőies jegyeket még inkább háttérbe szorítva.
Harcolj vagy meghalsz! A kilencedik légió egy olyan Rómáról szól, amiért nem biztos, hogy érdemes bárkinek feláldoznia magát, harc közben meg már réges-rég nem számítanak a nagy eszmék. Csak egy maradhat életben, csak egy győzhet! Game Over.

Szoni

Eredet

Az elsöprő sikert arató Sötét lovag után Christopher Nolan idén nyáron az emberi elme legbelső bugyraiba kalauzolta el gondolkodni vágyó közönségét, újra bebizonyítva, hogy egy nyári blockbuster is lehet átlagon felüli színvonalú.

Nolan munkái mindig is komoly odafigyelést és agyműködést igényeltek, elég csak első filmjére, a Követésre, vagy akár a Mementora gondolnunk. Az Eredet esetén szabdalt idősíkok, és visszafelé mesélés helyett párhuzamos dimenziók között ugrálunk, melyek az emberi agy öt különböző szintjét jelentik. Extractorként tevékenykedő főhősünk, Dom Cobb (Leo DiCaprio) a modern kor tolvaja, aki áldozatai fejéből álmok segítségével nyer ki bennfentes információkat. Ám egy különleges megbízatás alkalmával lopás helyett gondolatot kell elültetnie a célszemély agyában. Az izzasztó feladat megoldása közben azonban sötét múltjával, és saját elméjének elborult képzeteivel kell leginkább megküzdenie.

Az „álom az álomban” jelenséget már többször megismerhettük irodalom órákon, brit rendezőnk ezt toldotta meg néhány szinttel, komplex vázat adva ezzel, egyébként nem túl eredeti történetének. Időnk azonban nem lesz agyalni a hasonlóságokon, az Eredet ugyanis az első pillanattól kezdve az utolsóig leköti, sőt, gondolkodásra készteti a legkommerszebb nézőt is. Így aztán a Mátrix-trilógiából ismerős pillanatok eltörpülnek a vérprofi tálalás, és a biztos kezű rendezés mellett, az unalomig ismert létkérdés pedig egy teljesen új megvilágításba kerül. A filozofikus mondanivalót ráadásul igen tetszetős köntösbe sikerült bugyolálni. Jó néhány jelenet garantáltan el fogja kápráztatni Avataron edződött szemeinket. (az összehajtott város vagy a robbanó utcai standok képei felejthetetlen látványt nyújtanak)
Szintén komoly pozitívum a színészi játékban tetten érhető abszolút hitelesség. DiCapriot idén már másodszor láthatjuk brillírozni a vásznon (Scorsese Viharszigetében is remek volt), Marion Cotillard szokás szerint kellemes jelenség, és Michael Caine-ben sem kell csalódnunk, nyúlfarknyi szerepét a tőle megszokott profizmussal hozza. Az Eredet legjobb párosát azonban kétségkívül Ellen Page és Joseph Gordon-Levitt alkotják. Előbbi szolidan bájos, visszafogott, utóbbi pedig egyenesen sziporkázó játékával kalandozik az elme szintjei között.

Ritkán láthatunk olyan filmet, melynél a mély mondanivaló és a grandiózus látványvilág egyszerre vannak jelen, sőt, e tényezők kiválóan meg is férnek egymás mellett. Christopher Nolan extractor módjára ültet el mélyenszántó gondolatokat a befogadó fejében, aki a játékidő alatt leginkább a pofás effektekre és parázs tűzpárbajokra fókuszál, a stáblista legördülését követően viszont akaratlanul is elkezd rágódni e mozgóképes műremek által felvetett kérdéseken. Ezek után pedig lehetetlen megállni… hogy ne lépjünk be újra az emberi elme határtalan birodalmába.

Varga Ákos

Who is Salt? Who cares?

A Salt ügynök előzetese után azt gondoltam, a leendő kritikámat nem is kezdhetném máshogy, mint hogy „Jason Bourne női ruhát húzott”. Most azt kívánom, bárcsak ilyen egyszerű dolgom lenne!

Kémek, bérgyilkosok, ügynökségek, többszörös személyazonosság, összeesküvések, besúgók, háttérben megbúvó rosszfiúk… nehéz manapság ezekből az összetevőkből ütős koktélt készíteni, hiszen az utóbbi években a „JB” monogram szinte teljesen kiaknázta a stílus adta lehetőségeket. Szerencsére a Salt ügynök készítőinek volt bátorsága újat kitalálni, és ezért – még ha a végeredmény nem is lett makulátlan – mindenképpen dicséretet érdemelnek.
Evelyn Salt (Angelina Jolie) egy sokat tapasztalt CIA-ügynök, aki éppen élete legboldogabb időszakát éli. Munkahelyén kimagasló teljesítményt nyújt, barátjával második évfordulójukat ünneplik, és épp túltette magát egy hosszú börtön utáni lelki válságon. A sors azonban közbeszól, ezúttal egy, a CIA irodájában megjelenő orosz besúgó képében, aki azt állítja, Evelyn Salt egy orosz alvó ügynök, kinek feladata a szovjet konzul meggyilkolása.
Ennél többet nem érdemes elárulni a történetről, hiszen ez a film legerősebb eleme. Remekül kitalált, és dramaturgiailag is jól időzített fordulatok tucatjai követik egymást, mind-mind egy látványos finálé felé mutatva, ahol a legtöbb addig elvarratlannak tűnő szálat is gond nélkül a helyére illesztik. Noha marad azért néhány átgondolatlanság és logikai buktató, kétségtelenül okos és jól felépített film a Salt ügynök, ami technikailag is elsőrangúan teljesít. Az akciójelenetek ugyan nem túlzottan fantáziadúsak, ellenben a fényképezés kellemesen sötét hangulatot teremt, a vágás dinamikus, a zenei aláfestés pedig (csekély kivételtől eltekintve) telitalálat.
Azonban hiába okos film a Salt ügynök, a szív, a lelkesedés, az alkotók szeretete hiányzik belőle, és emiatt messze lemarad a műfaj többi képviselője mögött. A legnagyobb hiba, hogy a központi karakter fantáziátlan, sekélyes és teljesen érdektelen. Evelyn Salt figurájában nincs annyi potenciál, hogy elvigye a hátán a filmet, és közel sem olyan érdekes, hogy szurkoljunk neki. Míg Jason Bourne, Jack Bauer, de még a 47-es is kellően kidolgozott és izgalmas karakterrel bírt, ami a nézőben könnyen szimpátiát kelt, addig Evely Salt csupán egy merev, unalmas és semmitmondó figura, aki csinálhat akármilyen látványos kunsztokat – ugrálhat kamionok tetején, felrobbanthat épületeket, csúszhat le liftaknákba – egyáltalán nem fog érdekelni senkit. Angelina Jolie magabiztos és megbízható színésznő, ezzel a szereppel azonban ő sem tudott mit kezdeni, és ez a két tényező alapjaiban teszi tönkre a filmet.
A Salt ügynök nem egy rossz film. Vannak erősségei, jó pillanatai, néhol egész megkapó, viszont a legjobb momentumai alatt is folyton csak arra emlékezteti a nézőt, hogy ebből pont az hiányzik, ami naggyá tudta volna tenni. Az éhes ember jóllakik vele, de az íze nem elég kellemes ahhoz, hogy repetát is kérjen. Pont, mint a sótlan étel.

Oltay Andor

A kaptár – Túlvilág 3D

Tomboló viharok, tűzvész, árvizek és földrengések keserítik meg az emberek mindennapjait. Ha ez nem lenne elég, itt a legújabb katasztrófa, ami legalább olyan pusztulást mutat be, mint Roland Emmerich 2012-je, csak itt nem fizikai értelemben nyilvánul meg, hanem szellemileg.
Újabb Resident Evil furakodott be a mozikba, aminek csak annyi köze van az alapul szolgáló játékokhoz és a jól bejáratott zombihorrorokhoz, mint a Charlie Kaufman Adaptációnak az Orchidea tolvajhoz.
Nézzük először a sztorit! Alice (Milla jovovich) megment néhány embert, de aztán mégsem. Ennyi. Ha úgy vesszük, zombis akció-horrorba nem is kell több történet, hiszen úgyis az élőhalottak lefejezésén / felkoncolásán / kettévágásán / kibelezésén / felaprításán / agyonverésén / felgyújtásán / kerékbetörésén van a hangsúly. A baj az, hogy ebben a zombifilmben a dögök csak statiszták, ha ki is nyírnak egypárat, nem fog vér, agyvelő és egyéb gyomortartalom a képünkbe fröccsenni. Hiába, a klasszikus olasz gore felett eljárt az idő, de az alapokat átvették, csak éppen a gusztustalan, mocskos, hányingerkeltő gyilkolást itt nem a túlélők végzik oda-vissza a hullasereggel, hanem Paul W. S. Anderson író-rendező a stílussal.
Kárpótolhatna minket a látvány, ha már nem láttuk volna ezerszer az itt elsütött trükköket. A lassítás itt nem a hatásvadászatot, vagy az akció részletességét hivatott érzékeltetni, hanem a dögunalmat. A tájképekről is messziről süt a hamisság, így a dinamikus kameramozgások is elsikkadnak. Egyedül a csodaszép északi táj feletti repülés az egyetlen jelenet, ami tényleg szemet gyönyörködtető, de ez régen rossz, ha zombihorrorról beszélünk.
Egyedül csak az a frusztráció fogalmazódhat meg bennünk, amit egy túlélő érezhet, ha egy élőhalott a sorozatos letális lövések után csak fel-felkel, és jön felénk feltartóztathatatlanul. A kaptár sorozat is megkapja a kegyelemdöfést minden folytatásának rohamosan csökkenő színvonalával, de csak nem akar megdögleni, hiszen – és itt most nem árulok el nagy titkot – olyan befejezést kapott, hogy a folytatás evidens.
Inkább nyugodna békében. Ámen.

Szilágyi Miklós